Tizenhatodik fejezet

Sziasztok Bosszúállók!

Nem is tudom, mit szóljak a most következő részhez.
Sűrű? Igen, mindenképp!
Feszült? Az már egyszer biztos.
És a vége? Nos, ezt döntsétek el TI magatok!
Jó olvasást a részhez, véleményeket továbbra is szívesen fogadok.
Sok sok puszi: Amber,


´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´´

Az első, amit azonnal észre vettem, hogy a kezem üres és hiányzik az eddig ölelő kéz.

A másik, hogy a nap már kelőben van, újra, fogalmam sincs, mióta ismétlődve.

Nehezemre esik feltápászkodni, az ágy valami rettentően puha és hívogató, de muszáj.

Volt egy álmom, megint! És ez az álom, most már túlságosan valódi volt!

Álmomban beadtam magamnak a szert, amit Stark ajánlott fel.

Lehet, az egész stressz okozta rémkép volt, de valahogy, mikor magamhoz tértem, még éreztem a tű nyomát a bőröm alatt, mintha tényleg megtettem volna.

Folyamatos késztetést érzek, hogy ezt a valóságban is megtegyem, pontos okát nem tudom, miért, de érzem! Érzem azt, hogy sikerülni fog!

Fél órával később, tisztán, átöltözve léptem ki a liftből, ismerősöket keresve, de csak a törmelékek nyomát láttam magam előtt és azt a hosszú, tíz centi széles repedést, ahol anno feküdtem. Rá kellett eszmélnem, hogy nagyon de nagyon vékony szálon függött tegnap Steve élete, a napnak az emléke csak még jobban megerősített abban, hogy megtegyem azt, mait már napokkal ez előtt is meg kellett volna tennem. Ezt nem hagyhatom többet! Legrosszabb esetben is, kiiktatom magam és vége lesz ennek a rémálomnak.

- Irys, neked nem kéne még pihened? - Bruce kedves ámde aggodalmas hangja állított meg az utamban a labor felé. Épp az egyik irodából lépet ki, kissé gondterhelt arccal és rettentő kócos hajjal. - Irys? Mond, mire készülsz?

- Doki! - fordultam felé teljes testtel és könyörögve néztem rá. - Százalékokat akarok hallani! Mennyi az esélye? Mond meg őszintén! egyáltalán van esély arra, hogy túléljem?

Bruce egy ideig pislogott, de csakhamar felfedezte a kérdés alapját. A kezei megfeszültek, ahogy kihúzta magát és hátrébb lépett. Idegesen pislogott, miközben folyton mélyeket lélegzett és próbált higgadt maradni.

- Ez nem olyan egyszerű, meg kell értened. Még nem voltak tesztelve se, ezt mondtam Tonynak is, de ő a fejébe vette, hogy... 

- Irys, ne csináld - vágott közbe egy rémisztően ideges hang, és a liftből most Steve volt az, aki sebesen közeledett felém. De elkövette a hibáját: a pajzsa nem volt nála.

- Bocsáss meg nekem! - haraptam be a szám szélét, és a következő pillanatban, háttal berohantam a laborba és csaptam rá tenyérrel a labort lezáró gombra.

Stark még az elején megmondta, hogy ha valami gáz lenne, ezzel a gombbal hermetikusan el lehet zárni a baj forrását, ebben az esetben engem. Konkrétan ez a "gáz", maga Banner doki lett volna, de szerintem nekem is megfelel.

Steve nem ért ide időben, hiába sprintelt, csak a tenyere kongott hangosan a törhetetlen ajtón, megrémisztve engem is, ahogy teljes erővel rácsapott.

- Százalékokat, Doki! - néztem el Steve mellett, mire Bruce idegesen összeszorított a a száját.

- Bruce, ne mondj neki semmit! - parancsolt rá Steve - Irys, gyere ki onnan! Most!

- Nem! - a hangom erősebben szólt, mint szerettem volna, ideges voltam, nem is kicsit - Figyelj rám, Steve! - tettem oda a tenyeréhez az enyéimet is és úgy nézek fel kéken csillogó, dühös tekintetébe. - Azt mondtad bízol bennem. Hogy hiszel bennem! Csak azt ne mond, hogy hazudtál!

- Ne kérj erre, Irys, csak erre ne! - rázza a fejét dacosan és a dühe egy pillanat alatt elszáll, helyét felváltja a félelem. Homlokát az üvegfalhoz támasztva, lehunyt szemmel beszél tovább. - Elég volt egyszer átélnem, ne akard még egyszer, hogy lássalak meghalni.

- Nem fogok, Steve. - mosolyodok el és ő rám néz. Csillog  szeme a vissza tartott könnyektől. - Figyelj! - a hangom kissé rekedtesen szól és én magam sem vagyok tisztában azzal, amire készülök, de a szám már megint hamarabb eljárt, mint ahogy az agyam dolgozna - Ha sikerül, és sikerülni fog, ígérem, de tényleg, hogy mondj bármit is, én úgy teszek, rendben!

- Nem akarom, hogy úgy tegyél, ahogy én mondom. - harapja be a száját és nyeli vissza a könnyeit. - azt akarom, hogy itt legyél. Mellettem.

A szava megrémítettek és  nagy gombóc gyűlt a torkomban. Eszembe jutott az a pillanat, amikor elsőnek dühösen megláttam őt, és ahogy most néz rám. A két véglet, amik közül nem tudom, melyik a rosszabb. És a szó, ami ott lebeg kettőnk között, mint valami kard, mai egyszerre lehet fegyver a kézben és a halál okozója. Mellettem.

- Százalékokat szeretnék tudni. - hajtom le a fejem szomorúan, igen nagy erőfeszítésembe telik, hogy elnézzek a kétségbe esett férfi arcáról - Kérlek, Bruce.

- Hetvenhat százalék esély van rá, hogy túléld. Károsodás nélkül. - válaszol nagyon halkan a férfi és mikor felnézek rá már nem egyedül van.

Stark a tabletjét üti ujjal, majd már ököllel is, miközben folyton Jarvissal beszél, de nem sikerül neki kioldani a védelmet. Natasha fel alá járkál Clint előtt, aki tehetetlenül áll megkövülten, mert ide hallom, ahogy a lány erőlteti, hogy lőjön ki az üveg falhoz egy robbanó fejes nyilat, de Stark minduntalan azt hajtogatja, semmi értelme. Aztán felém néz és hatalmasat nyel.

Pontosan tudom, hogy ez az üvegfal ugyanabból az anyagból készült, mint amibe Hulkot akarták bezárni, ha baj lenne. Törhetetlen, és csak Thor lenne képes rá, hogy kitörje, de ő nincs itt. Nekem pedig nincs több vesztegetni való időm.

- Steve! - nézek fel rá és hatalmasat dobban a szívem a gondolatra, amit ki akarok neki mondani. - Megígérsz nekem valamit?

- Bármit, Irys, bármit! Csak gyere ki onnan! - a hangja még így tompán szólva is szörnyen elkeseredett. Ennyi fájdalmat még sosem láttam, emberben, benne, senkiben. És nem is akarok többé látni!

- Randevúzz velem. - érzem, hogy ez volt az a pont, amikor hiába is tagadnék bármit, már késő lenne. - Vigyél el vacsorázni, táncolj velem, mindegy hova, csak... csak ígérd meg, hogy megpróbálod. - Steve hitetlen szemekkel néz le rám és hirtelen azt se tudja, hol van. A lélegzete egy apró pillanatra eláll, majd hangosan fújja ki a levegőt, amit eddig benn tartott, bepárásítva az üvegfalat.

- Nem tudok táncolni. - válaszolta nevetve, de nyomban el is némul és ismét szomorú.

- Majd megtanítalak! Ígérem! - nevetek én is és elveszem a kezem az üvegfaltól. - De most meg kell ezt tennem. Tudom, hogy sikerülni fog! Stark tudja, hogy lehetséges ez. De ha sejtéseim nem hazudnak, ha bármit is elárulnék, azzal olyan dolgok sorozatát indítanám el, ami véglegesen megváltoztatna... mindent!

Steve arcán látni, hogy fogalma sincs miről van szó, de Stark szeme felcsillan, és bár hitetlenül, de izgalom sugárzik tekintetéből. - Szóval hetvenhat... - ismételtem, miközben próbáltam nem észrevenni a folyamatosan üvegbe ütköző kezek erős csapását és Steve kérlelését. Annyira de annyira szeretnék kimenni hozzá, lefogni a kezeit és addig puszilni, míg a fájdalma, amit ezzel magának okoz, el nem múlik örökre, ennek a szörnyűségnek az emlékével együtt. - Az elég jó nagy százalék arány. Nagyon is jó! Több, mint amire számítottam. - direkt hangosan beszélek, és bár így is halom, hogy Natasha megállás nélkül Starkot hibáztatja és fél szemmel látom azt is, mielőtt elfordulok teljesen tőlük, hogy Clint két kézzel állítja le a lányt, mielőtt az neki támadhatna Tonyra. És látom Bruce kétségbe esett arcát, ahogy lassan hátra vonul, pontosan tudva mi lesz a következménye ennek a vitatkozásnak ha marad. - Huszonhattal több, mint a fele. Az jó! Jónak kell lennie. - A szer már a kezemben van, egy pisztoly szerű szerkezetbe kell bele fektetni az ampullát és mintha a ravaszt húznám meg, beadni magamnak. Könnyű mozdulat, még egy ötéves is meg tudja csinálni.

- A hétvégén ráérek. Ha te is. - Nézek vissza Steve-re, aki ugyanúgy ledermedt, mint a többiek, mikor oda teszem a felkaromhoz a pisztolyt. Tapintható a félelem, és olyan hirtelen telepszik meg a csend, hogy még egy légy zümmögését is hallani lehet - Gyere elém mondjuk hétre. A motoroddal. Imádom azt a motort! - próbálok jó kedvel nekiállni a dolognak, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem félek - Próba szerencse! - Az utolsó mondatot mosolyogva mondtam ki, de az arcomra fagyott a mosoly, ahogy a tű átszúrta a bőröm és hideg anyag fecskendeződik a húsomba.

Mindenki egyszerre kiáltotta el a nevem, de már késő.

Az összeset magamba adtam és dolgom végeztével, könnyedén csúsztatom ki a kezemből a pisztolyt lehunyt szemekkel. Nem volt más dolgom mint várni.

Semmi sem történt, csak furcsa, hideg folyadékot éreztem szétáradni a bőröm alatt, mintha folyékony jég lenne, mai nem hideg, csak annyira, hogy az apró szőrszálak az égre meredjenek. Se szédülés, se émelygés, se fejfájdalom. Semmi. És ez talán jó jel.

Kérdőn néztem fel a falon túliakra és ők ugyanolyan kérdőn néznek vissza rám.

- Most... most ez bevált? - kérdeztem halkan.

- A sebed. Nézd meg a sebedet. - lépet közelebb Stark kíváncsian, és állt Steve mellé aki kőszoborrá vált.

A pólóm szegélyét lassan felhúzva mutattam meg a letakart bőr felületet. Kissé reszkető kézzel kaparom fel a ragasztó szalag szélét és húzom le a géz darabot a sebről.

Látványos reakció volt, ahogy a félig összevarrt bőröm mind a hatunk szeme láttára forr össze és változtatja semmivé a kés szúrás nyomát pillanatok alatt.

Hatalmas sóhaj hagyta el a számat és megkönnyebbült pillantásokat kapok viszont az üvegfalon túlról is. Natasha felhorkant, majd egyre hosszasabban nevet majd Clint nyakába veti magát boldogan.

Stark az égnek ad hálát és kéri meg Jarvist, hogy eressze be őt hozzám, mert már elmúlt a veszély.

És Steve, még mindig ott áll, tenyerét a falnak tapasztva, engem nézve, de az arca kivirult és már korántsem olyan feszes a testtartása mint egy perce.

- Látod? - nevetek rá és tettem egy lépést felé - Mondtam, hogy semmi baj... bajom... bajom nem lesz...

abban a pillanatban, ahogy Jarvis kioldotta a biztonsági zárat és az ajtó kinyílt, a talaj eltűnt a lában alól és én a nagy sötét semmibe zuhantam.

Fegyver ropogás, maró füst és kén szag áramlik az orromba, azonnal köhögnöm kell tőle és a szemeim is kipattantak. Fekve tárul elém a világ, ami sokkal de sokkal rosszabbul fest, mint az álmaimban valaha.

Az ég felettem korom sötét, pernye darabok hullanak a füstfelhőkből, mint a hó, beterítve engem is.

Nehezen tudok csak felülni, de amint meglátom magam előtt az ismeretlen alakot, azonnal talpra pattanok. Egy modern, tolószékhez hasonló szerkezetben ülve néz rám egy kopasz, igen idős ember, kedvesen mosolygó tekintettel, ráncoktól ölelt kezét megadóan felemelve.

- Nem álmodsz Irys, ez a valóság! - válaszolja meg a fejemben feltett kérdést, én pedig megszédülök ettől. - Az a fajta valóság, aminek nem kell bekövetkeznie.

- Ki maga? Hol vagyok?

- A nevem Professzor Charles Xavier és ez a jövő! - válaszolja, majd közelebb lebeg hozzám - Sajnos ez egy nagyon régi történet, de ígérem, egyszer elmesélem.

- Mi történt? - nézek szét körbe és meglátom az eddig álomnak hitt rémképeket, teljes valójában. Minden Bosszúálló holtan fekszik méterekre tőlem, még Bucky is itt van, fém karja leszakadva hever közte és Steve összetört pajzsa között. Ami mellett pedig ott fekszik maga Steve is, lehunyt szemekkel, mintha csak aludna, de az arcán a bőr sápadtan fénylik a tűz fényében. - Nem. Ez nem lehet! NE!

- Irys, ez nem a te valóságod! Nem kell annak lennie. - Idegen női hang üti meg a fülem és gátol meg a pánikrohamom kitörésében. A férfi mögött egy fehér hajú, palástot viselő nő áll, mögötte pedig egy apró termetű lány támaszkodik egy magas, szakállas és iszonyat morcos kinézetű férfiba. A kislány arca eltorzul minden lépésnél, de folytatja az útját felém - Ez nem a te jövőd, ez az az Irys Roth jövője, aki maga is meghalt ebben a csatában, küzdve az utolsó erejéig. De te még megnyerheted!

- Hogyan? - krákogom a kérdést de a tekintetem folyton Steve-re vándorol és homályosítja a tekintetemet és a fejemet egyszerre.

- Keress meg engem. - lép közelebb a lány és a férfi támasza, aki meglehetősen mogorván mér végig. - A nevem Kitty Pryde. Mutáns vagyok, de abban az időben, ahonnan te jöttél én még csak egyszerű diák vagyok egy magán iskolában, New York külterületén. A professzor alapította azt az iskolát, ahol a mutánsoknak nem kell félniük. Még nem tudom, hogy milyen képességem is van, de te elmondhatod nekem és meg mutathatod. Taníthatsz és segíthetsz nekem. Egy valamit jegyezz meg! Soha, senkinek sem árulhatod el, hol voltál, és hova mész, mert az beláthatatlan következményekkel járhat, érted? Mindent megváltoztatnál!

- Értem! - bólintok és megint körbe nézek. A halott Steve arca bele égett a retinámba. - Szóval ennek... nem kell megtörténnie. - a szívem ki akar szakadni a helyéről fájdalmában, miközben elhatározom, hogy többet nem nézek oldalra, csak a lányt és az idegeneket figyelem. - De mi van, ha épp azzal teszem ezt lehetővé, amit csinálni készülök?

- Sajnos erre én sem tudhatom a választ, Irys. - válaszolja a professzor és kedvesen mosolyog rám. - Csak remélni tudjuk, hogy nem kerül sor minderre. És tudom, hogy helyesen döntesz!

- Menj vissza! Nem maradhatsz sokat itt, könnyen itt ragadhatsz. - teszi hozzá a lány, idegesen körbe nézve. Kitty. Igen, Kitty Pryde. Nem szabad elfelejtenem. És Charles Xavier! Professzor! 

- De... hogyan? - torpanok meg idegesen, a nagy gondolkozások közepette, mire a lány elereszti a monstrum támaszát és elém lép fáradtan sóhajtva. Azt a hatást kelti bennem, hogy az a lépése felém, az ő utolsó lépése ezen a világon, de ő ezt cseppet sem bánja, hisz' tudja, hogy nem fog megtörténni mindez.

- Segítek. Fogd meg a kezem. Gondolj arra a helyre, ahol voltál! - nyújtja ki kezeit én pedig megfogom őket. Jéghidegek! Halottak. - Keress meg és taníts! És ne add fel!

Az utolsó mondata visszhangosan szólt, mert a kezei eltűntek előlem és megint zuhanni kezdtem.

Hatalmasat dobbant a szívem, mintha valaki mellkason vágott volna ahogy magamhoz tértem és egy kék szempáron kívül másra nem volt erőm figyelni, ugyanis a testem ugrott.

Nem akartam, de ugrottam, és most, lesöpörve a nappali asztalán lévő tárgyakat, mellette fekve értem földet. Kapkodva a levegő után nézek fel és zavart fejjel tapasztalom, hogy nem csak nekem, de a többieknek sincs fogalma mi történik velem.

Aztán újabbat ugrottam, a lift ajtaja állított meg, hangosan koppant fejem a fémen és zsák krumpliként vetődtem a hátamra, felrepedt szemöldökkel.

- Basszus! - sziszegem fekve és óvatosan kitapogattam a sebem, vagyis már csak a hűlt helyét. Steve azonnal mellettem terem és aggódva néz végig rajtam, baloldalt pedig már Natasha térdel és pislog rám kíváncsian. - Le se teremtesz, amiért káromkodtam? - nézek fel Steve-re, aki elsőnek nem érti, majd összeráncolt homlokkal, de elneveti magát.

- Ne beszélj csúnyán. - válaszol halkan, de nem tűnik hitelesnek a szava.

- Te őrült vagy! - olyan váratlanul ér Natasha ölelése, hogy tiltakozni sincs időm, csak hagyom, hogy felemeljen a földről, bele fúrja az állát a vállamhoz és szorosan megöleljen. Hosszú másodpercek telnek el, de ő még mindig nem ereszt és a legzavaróbb, hogy egy szót se szól.

- Nat. - simítok végig haján óvatosan, de semmi reakció. - Natasha. Most már jó lesz.

- Nem! - tiltakozik kissé kislányos hanggal és szorosabbra fonja a kezeit.

- Lehet más is meg akar ölelni. - jelzem óvatosan, mire a lány egy halk "ó" felszólalás után ereszt az öleléséből és segít talpra állnom. Ám nem engedi el a vállamat, még utoljára alaposan végig mér és fejét rázva néz rá a megalvadt vércsíkra a fejemen. - Semmi bajom, már be is gyógyult, ahogy azt ígérték.

- Azt hiszem, lesz miről még beszélgetnünk, főleg a női dolgokról és az eközben elkövetett hibákról!

- Honnan tudod, hogy... - félúton megakadok a mondatban, mert észbe kapok, hogy férfiak is vannak a társaságban. - Jó. Megbeszéljük.

- Te! - néz a hátam mögé haragosan - Ha még egyszer, el mered ereszteni ennek a lánynak a kezét, ketté hasítalak, az tuti!

- Arra nem lesz szükség. - Hallani Steve hangján a boldogságot, majd Natasha egy könnyed mozdulattal felé fordít és a világ megszűnik létezni körülöttem.

A férfi annyira várakozva néz rám, olyan boldog-szomorú pillantással, hogy nem tudom eldönteni, sírva bocsánatért esedezzek, vagy nevetve a nyakába ugorjak.

De ő dönt helyettem is!

Könnyedén fogja át a karom és egy mozdulattal von közel magához, miközben állát a fejemre támasztva nagyot sóhajt. A szíve ugyanolyan rendszertelenül kalapál, ahogy az enyém is, de átölel és nem ereszt, én pedig érezhetem az Ő illatát.

- Próba szerencse, mi? Úgy voltál vele, ez a palacsintánál is bevált? - a hangja mély, a rezgése végig fut a gerincem mentén és lúdbőrös leszek tőle.

- De bevált! Mindig bevált eddig. - válaszolok halkan és lassan újra meg újra belélegzem az illatát. - Tudom, hogy haragszol rám, meg is értem, de őszintén kérlek, bocsáss meg! - lassan de biztosan ellepik a könnyek a tekintetem és le kell hunynom a szemem, hogy ne sírjam el  magam. - Oka volt annak, amit tettem! És oka van annak is, amit ez után tenni fogok! De többet nem mondhatok. - Lassan tolom el őt magamtól és még mindig csukott szemekkel lépek hátrébb. - Stark! - Neve kiejtésekkor a szemeim kinyílnak és centikre találom magam előtte. - Maga tudja! De tudja azt is, hogy nem lehet! Sosem kértem magától semmit. De most arra kérem...

- Top Secret, értettem! - mosolyodik el kissé bánatosan, majd alaposan végig néz, barna szemeiben izgatottság csillan. - De a szer bevált! És csak ez számít, nemde? - fordul hátra a sötétben megbújó Bruce alakjához. - Bruce?

Az alak nem mozdul, csak szuszog, egyre feszültebben és félelmetesebben.

- Ó te jó ég! - emelem fel a hangom és hatalmasra nyílt szemekkel meghátrálok. - Doki, kérlek! NE csináld ezt!

- Stark! - lép mellém hirtelen Natasha és terel hátra, mígnem Steve védő kezei közé kerülök, de ő is maga mögé terelve figyeli az eseményeket. - Stark! Az altatódalt! Azonnal!

Fogalmam sincs miről beszélhettek, de Stark elrohant, mire Bruce felordít és a térdeire rogy, majd a szemem láttára, már amennyit láttam Steve karjai mögé bújva, elkezd fokozatosan zöldé változni. És nőni! Egyre mérgesebben ordít, mígnem az ordítása már morgással vegyült, eközben pedig valami hihetetlen módon nő és változott át Hulk módba.

Clint már készen állva mellettem, feszített íjjal a kezében tart célra, hallom azt is, ahogy Natasha valahonnan messziről eldobja a pajzsot, ami Steve kezében landol és láttam, hogyan rántja elő a lány elrejtett fegyverét a kanapé aljáról és biztosítja ki azt, miközben Bruce Banner megszűnt létezni.

Hulk felmordul és megmutatta igazi alakját!

Hatalmas, három méter magas is lehet, dühtől eltorzult arccal vizslat mindenkit úgy, mintha keresne valakit.

Aztán megpillantott engem és hangosan fújtatott, mint egy bika a vörös posztó előtt, miközben a pupillája hatalmasra tágult.

Jézusom!

Ez kiszemelt magának!