Tizenötödik fejezet

Sziasztok Bosszúállók!
A hét lezárásaként, meghoztam a következő részt is, és ahogy ígértem, piros kis csillagokkal, mint ez itt: *
fogom jelezni azt a részt, ahol kezdődik a SPOILER tartalom és ahol véget ér.
Leginkább azért teszem ezt, hogy aki  nem követné a sorozatot is a filmekkel együtt, annak ne legyen "idő előtti megszólalás" a bejegyzésben.
Nos, nem is szaporítom tovább a szót, olvassátok soraimat és a végére ne felejtsetek otthagyni valami kis szösszenetet :)
Millió puszi: Amber,


!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

- Valaki el tudná nekem ezt magyarázni?

Lassú léptekkel közelítem meg a labort, ahol Stark, Natasha és Rogers, egymást túlharsogva beszélgetnek, vagyis erősen próbálkoznak a beszélgetésnél megmaradni, miközben az én hangom lassan elhal a sokktól. Nem tudom, mi lehetett a vita témája, nem is érdekel, mert kezemben a jelentéssel, amit Natasha írt rólam ott világított feléjük, mint egy százezer wattos karácsonyfa égő.

A három fél elsőnek rám, majd a telefonra néz és végül újból engem bámulnak, hatalmas, aggódó szemekkel.

Első: Sosem láttam még aggódni se Natashát, se Starkot.

Második: Rogers szája félig tátva maradt és a lélegzetét is benn tartotta annyira ledöbbent.

Három: A telefon egyre hevesebben remeg a kezemben, míg a látásom egyre elhalványul.

Natasha volt, aki elsőnek felém lépett, de ahogy voltam, úgy hátráltam előle én is.

- NE merészelj közelebb jönni! - kiáltottam rá remegő hanggal és rászorítottam a telefonra, de az már rég kicsúszott a kezem közül és hangosan koppant a járólapon, iszonyatos visszhangot keltve a kínos csendben. a lány sűrűn pislogva torpant meg előttem, és tartja velem a szemkontaktust. - Tudtam, hogy valami nincs rendben. Tehát az egész csak színjáték volt. - Keserű lesz a szám, ahogy kiejtem a szavakat, a feltörni készülő epém ízét érzem.

- Kérlek, Irys, ne mond ezt. - nyel nagyot a mondat végén és látom, hogy összepréseli az ajkait, mert csak így tudja vissza tartani a könnyeit. - Ezt te nem...

- Meg tudom magyarázni. - szól közbe óvatosan Stark és próbálja adni a határozottat, de ahogy elhagyta a száját a mondat, hangos nevetésben törtem ki ő pedig megáll minden mozdulatban. Hisztérikusan kacagtam, miközben a kezemet eléjük emelve álltam, ők pedig figyelték, ahogy az meg- megremeg.

- Még szép, hogy meg tudja magyarázni! Maga MINDENT meg tud magyarázni! - hagytam abba a nevetést és a lehető legcsúnyább nézésemmel jutalmaztam őt, amitől visszaáll Natasha és Steve közé, a régi helyére.

Félt tőlem, mindenki félt tőlem és tudom is miért. Érzem a fenyegető bizsergést a kezeimben, ahogy lassan de biztosan szétárad a testemben és egyre csak nő bennem, mint egy időzített bomba. Fel fogok robbanni! - Magyarázza már el, miért van rólam egy két oldalas jelentés arról, hogyan haltam meg, és miként hoztak vissza egy... egy nem is tudom mi annak a neve a szernek, amit beadtak nekem! - a légzésem szaggatottá vált és érzem, hogy egyre nehezebben tudok a lábaimon állva maradni.

 * - Furynak vannak titkai, Coulson csapatának pedig okos emberei. Már sikerült visszahozni ezzel a szerrel Coulsont.- Kezdett bele a magyarázatba higgadtan Stark, miközben folyamatosan a kezemet mustrálta. Éreztem az ujjaim végződésében a vibrálást és azt, hogy Stark jelenléte csak ront a helyzeten, de kíváncsi is voltam a történetre - A GH 325- ös nevezetű szérummal. Egy ideérkező Kree szervezetéből maradt... valami. Valami, aminek a sejtregenerálódása és génállománya szinte megegyezik az emberével és tökéletesen egyesülni is tud vele. De nem csak Coulson volt az, akin kipróbálták és... *

 - És maga azt gondolta, rajtam is segít! - tettem hozzá gúnyosan és próbáltam felfogni a hallottakat. De ez még rosszabb, mint amit elképzeltem. - Meddig voltam halott?

- Irys ne tedd ezt. - lépett megint közelebb Natasha és mikor ránéztem, megint egy lépéssel csökkentette a kettőnk közti távolságot. - Mi csak jót akartunk neked.

- MEDDIG? - kiáltottam rá és hatalmas könnycseppek hullottak ki a szememből.

- Órákig, Irys, órákon át! - válaszolt a legnagyobb meglepetésemre Rogers és eddig észre sem vettem, hogy valahogyan sikerült megszereznie a pajzsát. Nem éppen fenyegetően, de feltartotta maga elé, úgy szólalt meg. A szemei homályosak voltak, de nem tudtam eldönteni, a dühtől, vagy attól, mert sajnálkozik. Határozottan állt előttem, és végig a szemembe nézett.

- Órákig halott voltam. - ismételtem higgadtan, de a testem egy cseppet sem volt higgadt. Finoman, de megremegett a lábam alatt a talaj és ezt érezték mindhárman. - Meghaltam! - néztem magam elé mereven és a vibrálás felerősödött. - Ezt... ezt el kellett volna mondanod. - Nézek fel Natashára akit már a sírás fojtogat, de a kezei ökölbe szorulva vannak és felvette az alap helyzetet is. - El kellett volna mondanotok. - fordulok Rogers felé, aki hallhatóan rászorít a pajzson lévő bőrszíjra. - Ezt el kellett... ne... - A testem megingott és hátra tántorodtam. A fejem zsibbadni kezdett és a vibrálás, már erőteljesebb, mint volt. Az üvegek csörömpölnek a polcokon, a tányérok is és a bútorok is centiket ugrálnak körülöttem, akárcsak földrengéskor. - Menjetek! MOST!

Újabb hátrálást kíséreltem meg, de a lábaim össze akadtak én pedig elvágódtam a kemény járólapon. Abban a minutumban, hogy a testem ütközött a földdel, az egész torony megremegett.

A testem pillanatok alatt megfeszült és éles sikoly hagyta el a torkomat. Az érzékszerveim kikapcsoltak, egyedül a hallásom, ami megmaradt, de az is csak azért, mert a dübörgés a fülemben amit a vérem lüktetése keltett folyton aktiválta.

Fájt, és égett az összes izmom, mintha belülről akarnék kifelé robbanni és atomjaira bomlani.

 Tarts ki!

Rogers hangja közelről, túlontúl közelről jött és mikor kényszerítem magam, hogy kinyissam a szemeimet, őt látom felém magasodva. Az arca elárul mindent. Rettentően fél, de annál is jobban aggódik.

- Menj innen! Bolond vagy! Menekülj! Felrobbansz te is! - sziszegtem ki a fogaim közül és folyamatosan azt hajtogattam magamban, hogy még ne! MÉG NE MOST!

- Nem hagylak itt, Irys! - rázza a fejét és nagyot nyel, ahogy végig néz. Elszörnyedve konstatálja, hogy rettentő a látványom, de mégsem távolodott el tőlem.

- Hát nem érted? - kiáltok rá sírva. - Meghalsz, ha itt maradsz!

- Akkor tegyél ellene! - vágja rá dacosan és tartja a szemkontaktust.

Elsőre nem értettem ezt az akaratosságot, de aztán végre felfogtam.

Azt akarja, hogy ÁLTALA tartsam kordában az erőmet.

A fogaimat összeszorítva állom az újabb hullámot, aminek már látványa is volt. A fejem felett a mennyezet hosszú sávban megrepedt, mikor a testemből valamiféle erő szakadt ki, apró vakolatot zúdítva ránk, Bármennyire is próbálkozok, az a repedés egyre csak nő, miközben Stark már felvette magára a páncélt és messziről de árgus szemekkel figyelte, hogy mi lesz még itt. Natasha mellette áll, és már épp elhatározta, hogy ő is idejön, mikor egy nagyobb darab a mennyezetből elé esett és meggátolta a további utat felénk.

- Nem fog sikerülni! - sírtam fel és nézek vissza Rogersre, aki még idejében észre vette a hatalmas darab betont, felénk közeledni és a pajzsot kettőnk felé emelve védett meg minket annak súllyától. Hosszasan kongott a fém, és egy nagyon röpke pillanatra megnyugtatott a hangja, de ahogyan jött a pillanat úgy el is illant.

- Hiszek benned. - Egyenesedett ki Steve és feje fölött tartva a pajzsot, állja a következő darabokat is. - Hinnem kel benned, máskülönben, nekem, nekünk annyi!

- Menekülj el, kérlek! - könyörgöm sírva, de az utolsó szó sikítva hagyta el a számat és a testem ívben feszült meg, elemelve magam a földről, ami egy erőteljes reccsenéssel meghasadt alattam. - Kérlek, Steve!

- NEM! - vágta rá és a következő pillanatban eldobta a pajzsot, ami valahol éles hanggal, de földet ért. - Nézz rám! Ide nézz! - tereli magára a figyelmem és két kézzel az arcomra fog. Melek és szokatlanul puha volt a tenyere, az ujjaival óvatosan simít végig a bőrömön, miközben szóra bírja magát - Csak rám nézz, oké? Csak engem figyelj! - a hangja meglepően higgadt volt, de a szemei elárulták. - Semmi baj nem lesz! Oké? Semmi baj! Csak próbálj meg rendesen lélegezni. - A kezei a vállamra kerültek és erővel vissza taszítottak a földre, ami megint nagyot reccsent alattam.

A torony kezdett szét esni, hatalmas darabok koppannak centikre a fejemtől, egy két darab el is találja a lábam, de a fejem és a felső testemet egyenesen Steve védi, aki az összes ütést kibírja.

Fáj őt így látnom! Rossz látni azt, hogy Stark dönt, a kezébe veszi Natashát és elrepül vele, miközben a lány hevesen tiltakozik.

Nem akarom őt bántani, senki sem akarok bántani, de ez a valami bennem, már elindult és nem tudom megállítani.

- Tudom, hogy képes vagy rá! - egy nagyobb darab recsegve szakadt le a mennyezetről és Steve az utolsó pillanatban húzza a fejem az ölébe, hogy saját hátával takarjon el a törmeléktől. Nagyot kiált a fájdalomtól és hallom, ahogy bele döng az egész mellkasa, de kitart. - Csak lélegezz! - a hangja fájdalommal teli, megremeg, mikor levegőt vesz.

- Nem akarlak bántani! - Sírok fel hangosan a mellkasához szorulva, de ő újabb törmeléktől véd meg. -  Nem bánthatok senkit! Nem. NEM!

A testem, mintha végszóra cselekedne, egy szempillantás alatt hagyja abba a remegést és szünteti meg a földrengés szerű állapotot.

A kezeim ökölbe szorulnak, majd' kiserkent a vér a tenyeremből, úgy szorítom össze őket.

Csak egy mozdulat volt, ahogy átkarolom Steve széles hátát és magamhoz húzom erősen. És abban a pillanatban maradt abba minden!

Nehéz légzéssel, de erőltetem magam, hogy mélyeket szívjak a porral terített levegőből, miközben végig azt érzem, hogy Steve izmai meg- megrándulnak a fájdalomtól.

Ölelve őt, arcomat a mellkasába fúrva kényszerítem nyugalomra a testem és mindvégig csak arra tudok gondolni, hogy őt nem bánthatom! Mindenki mást igen, de őt nem. Ő az, aki a legkevésbé érdemelné meg.

Percek telnek el ebben az állapotban, mire a kezem kienged a görcsös ölelésből és már szétfeszített tenyérrel fogom át Steve hátát. A szívem zakatol, ahogy az övé is, a légzésem még mindig szaggatott, de már sokkal lassabb, és ő is könnyebben veszi a levegőt, habár hallom, hogy sípol a tüdeje.

Olyan könnyűnek érzem magam, annyira puha minden és finom, illatos.

Frissen vasalt pamut és szappan kellemes aromáját szívom be magamba és teszem emlékké.

Ennek a napnak az emlékévé!

Fogalmam sincs arról, mikor veszíthettem el az eszméletemet, de mikor újra ki tudom nyitni a szemem, már a szobámban találtam magam, átöltözve, koszmentesítve.

Úgy érzem magam, mintha másnapos lennék, a szoba kissé hullámzik körülöttem, ahogy körbe nézek és addig a pontig meg sem ál, ahol Steve ül. Ott viszont olyan sebességgel tapos a fékbe, hogy most már attól szédülök.

Steve, az ágy mellett ül, kissé eltolva magát a szélétől, hogy kényelmesen ráfektesse kezeit az ágy szélére és úgy hajtsa rá homlokát.

Halkan szuszog, azt hiszem alszik.

A hajára még vékony sávban rásüt a lenyugvó nap fénye, különös bronzos csillogást adva szőke tincseinek, amik igencsak kócosan vannak rendezve. A kezem meggondolatlanul mozdul meg és már csak akkor kapok észbe mikor centikre vannak az ujjaim a hajától.

Másodperceken át tétovázok, mire rászánom magam, hogy hozzá érjek.

Puha, és selymes a tapintása, és egy kissé nyirkos, az illatokból ítélve, frissen mosott.

Steve az érintésemtől megmoccan, csukott szemmel, oldalra fordítja a fejét felém. Ahogy sejtettem, a pulóverének ujja nyomot hagyott a homlokán, de mindez lényegtelenné válik, ahogy kinyitja szemeit, és elsőnek a kezemre néz, majd felnéz rám és elmosolyodik. A tekintete csillog és boldog, ezt le se tagadhatná.

- Jó reggelt csipkerózsa, letelt a száz év. - suttogom rekedt hanggal, miközben a kezem még mindig a levegőben áll. Steve mosolya szélesebb lett ettől a beszólásomtól. Aztán olyat tett, amitől a lélegzetem is elállt.

Lassan emelte fel a fejét, hogy kiszabadítsa a kezét alóla, de csak azért, hogy óvatosan megfogja az én kezemet és közelebb húzva a felkarjára támasztva összefont ujjainkat feküdjön vissza rá.

- Aludj még. - suttogta ő is és pille könnyű csókot adott az ujjaimra, majd visszacsukta a szemeit.

Szappan és frissen vasalt ruha.

Ez volt ő, Steve Rogers kapitány!
Az ember, aki megmentett, akinek köszönhető, hogy áll még ez az épület és nem halt meg senki miattam.

Az az ember, aki biztosan elrabolta a szívem a mai napon és többé nem is ereszti.