Kilencedik fejezet

Sziasztok drágák!

Nos, mint ígértem, hétvége van és hoztam is a részt, remélem néhányotoknak gyanús lesz az első jelenet, de nem lövöm le előre a poént. :)
Jó olvasást kívánok, és tudjátok:
Hagyjatok BÁRMIFÉLE nyomot! :)
Amber,

========================================================================


Sötét van és nagyon hideg a levegő, amit mélyen szívok magamba. Ezek az első dolgok, amit érzek, még csukott szemmel is, de bárcsak csukva hagytam volna.
Egy összedőlt torony ház, mondhatni épségben maradt szintjén állok, és ahogy körbe nézek, csak romokat, még lángoktól ölelt épület darabokat és törött üveg szilánkokat látok magam körül, mást mindent ellep a por és hamu keserű elegye.
A talpam alatt recseg-ropog az összes beton darab és törmelék. Ahogy előre lépkedek kiálló vasak akadályozzák utam, de sebesen dobogó szívvel, a sikolyok és jajkiáltások után lépek.
Szívbe markoló a látvány, ami a szemem elé tárul, ahogy a megmaradt ablak romjainál megállva szétnézek magam alatt.
Mindenhol lángok, összetört, fejükre állt járművek, félig ledőlt felhő karcolók, amik még most is okádják a füstöt, szürke hóval terítve be a környéket és megannyi, a romok között maradt áldozat akik megállás nélkül sikoltoznak, sírnak, jajveszékelve kérik a segítséget, bár az már nem akar jönni.
A szemem sarkából ismerős csillanás üti fel fejét, egy robbanás fényénél pillantom meg a végzetem. Elsőnek nem hiszek a szemeimnek, majd már a könnyeket okolom, amiért azt látom, amit így is tudom, micsoda, pontosabban valaha mi célt szolgált.
Megkopott pajzs, darabjaira tört, de még így is az amerikai zászló színeiben fénylett tompán, és egy kéz, ami még most is markolja azt, arra utalva, hogy bármikor rászoríthat, felemelheti és védelmezhet tovább. De magát a testet nem látni, egy hatalmas beton kocka teljesen elfedi.
- NEM - Sikoltok fel és gondolkodás nélkül ugrok le a romok közül, de a derekamnál fogva, bilincsként összekulcsolódnak ismeretlen, hideg fém karok és a levegőben tartanak egy ideig, majd akaratosan visszahúznak.
Csak sikítani tudok, semmi mást!

Ébredj, Irys! Térj magadhoz! Ébredj fel!

A szívem zakatol, ritmustalan, erős dobbanásokkal, majd' kiszakítva magát a bordáim közül. Nehezen kapok levegő után, miközben egyre csak azon vagyok, hogy kiszabaduljak a fogva tartóm szorítása alól.
Nem!
El kell eresztenie!
Látnom kell, tényleg ő az e!
- Irys, könyörgöm! - Ismerős hang üti meg a fülem, mire felpattannak szemeim és meglátom őt.
Kék szemét szinte eltakarja hatalmasra nőtt pupillája, a fogait is összeszorítja, miközben félig térdelve, félig rám támaszkodva a vállamnál tart vissza a földhöz. Rettentően fél, látni rajta a pánik jeleit, és hogy fogalma sincs, mi lehet a bajom, így segíteni se tud rajtam.
A hangom rekedtesen szól, ahogy felhörgök és megemberelem magam. A földhöz nyomom a testem, ami még egy ideig erőlködik, majd lassan megnyugszom és nem mozdulok, csak a mellkasom emelkedik és süllyed remegve. Végig a szemeibe nézek, és ő az enyéimbe, szinte fogva tart a pillantása, és arra gondolok, sosem szeretném ennyire kétségbe esettnek látni őt. Az agyam már felfogta, hogy nincs veszély, de a testem még küzdött volna, az izmaim akaratlan táncot járnak a bőröm alatt. - Irys? - enged egy picit a szorításán a kapitány, de az arca továbbra is aggódó, folyamatosan vizslat, végig néz, keresve rajtam a hibát. - Jézusom!
Olyan váratlanul ért a reakciója, hogy csak hagytam, ahogy a mellkasára emeljen és szorosan megöleljen, míg én a kezeimet lógatva, néztem a kapitány szürke pólójának szövetét bambán és még mindig próbáltam összetenni a puzzle darabkákat a fejemben.
Az álmom teljesen összezavart, fel sem fogom igazán, hogy most mi történik velem, csak élvezem, hogy meleg karok ölelnek és ringatnak lassan. Aztán sötét pöttyök jelennek meg a szöveten és a negyedik csepp után már nem zavartatva magam hagyom, hogy kitörjön belőlem a feszültség. Hüppögve sírok és adom ki a gőzt magamból.
Ő pedig csak még szorosabban fog át, miközben félre simítja a hajam és azt suttogja megállás nélkül: Semmi baj!
Fáradt vagyok, talán sosem voltam még ennyire fáradt, a kezeim zsibbadnak, ahogy a lábaim is, és a hasamban a lüktetés semmi jóra nem utalt, de őszintén megvallom, sehol máshol nem lennék most szívesebben, mint Steve karjai között.
Steve!
Már harmadjára hívom őt a kereszt nevén.
Lassan nyugszom csak, nem tudom mióta ücsöröghetünk a hideg járó lapon, de nem is számít.
Egyre jobban vagyok és tudom, azért, mert Ő velem van. És ez egy cseppet sem helyes.
Őt láttam!
A kezeim váratlanul emelkednek fel és támasztják meg magukat a kapitány vállánál, majd lassan eltolva őt magamtól, kibontakozok az ölelésből. Ezt nem szabad!
- Mi a baj? - kérdezi megilletődve és sűrűket pislogva nézi az arcom.
- Semmi! - nyelek nagyot és óvatosan meghátrálok előle. Ő a térdein ülve, kezeit a combjára téve marad előttem, kissé zavarodottan nézve rám. - Köszönöm. Most már megleszek, uram. - teszem hozzá halkan és mielőtt lehajtom a fejem, még látom a felismerést a szemeiben. - Mi történt itt? - kapaszkodok meg az ágy szélében és vontatottan ugyan, de felülök rá. A könnyeim már rászáradtak az arcomra, de még erőltetem, hogy letöröljem őket. - Nem emlékszem semmire.
A kapitány egy ideig nem szól, csak feláll ő is, majd lassú léptekkel elindul a széttárt ablak felé és becsukja mindkét szárnyát. - Ki akartál ugrani az ablakon. - A hangja kissé mélyebben szól és érzem benne a hivatalt. - Épp az utolsó pillanatban kaptalak el. Már a párkányon álltál. - Mikor visszanéz rám, csak gyorsan futtatja végig szemeit rajtam és már néz is másfelé, miközben megigazítja a ruhát magán. Egyszerű, kék farmert visel és hosszú ujjú szürke pólót. Minden izma feszült a ruha alatt az idegességtől.
- Hogyan... - tenném fel a kérdést, de pislogáskor feltörő képek már meg is adják a választ rá. - Ez rosszabb, mint hittem. - suttogok magamnak.
- Fogalmam sincs mi lelt, de szeretnék rá választ kapni. - tereli magára a figyelmem a kapitány. Nehezen tudok csak nyelni és a hasamban lévő szúró fájdalom erősödni kezd, és ez nem csak attól van, ahogyan rám néz a férfi.
Mikor kinyitnám a szám, a szoba ajtó kinyílik és Sam lép be rajta, két nagy adag kávéval a kezében. Megtorpanva néz rám, majd Rogersre és újra rám.
- Hát itt meg mi történt? - csukja be maga mögött halkan az ajtót és miután letette a szekrényre a kávékat, azonnal hozzám siet. - Irys, minden rendben van? Mi történt? Miért vagy ébren? És miért vágtok mind ketten ilyen fa pofát?
Halvány mosolyt megeresztek ezen a beszóláson, és lelkiekben össze szedem magam.
- Azt hiszem, tartozom egy kis magyarázattal...
A szavak nehezen jönnek elő, de körbeírva a lényeget, végig a kezeimet bámulva elmesélem nekik, hogy már napok óta gyötörnek a rémesebbnél rémesebb álmok, és eddig csak Natasha tudott erről, ezért nem akartam, hogy ők ketten felügyeljenek rám. És mert azt hiszik, majd, PTSD ben szenvedek, holott ez nem igaz. Csak kicsit... zaklatott vagyok, azt hiszem eléggé érthető okokból.
Mikor végeztem elsőnek Samre néztem fel, majd Rogersre, és mindkettőjük tekintetében felfedeztem ugyanazt a sajnálatot, amiből nem akartam semmit sem kapni. Főleg nem tőlük!
Megvan nekik is a saját háttér sztorijuk, nekem is megvan a magamé és ez így szép és jó.
- Azt hiszem, hívok egy orvost, hogy megnézze, jól vagy e. - mutat a hasamra Sam, én pedig követtem a pillantását és mikor halvány vér foltot fedezek fel a kórházi köpeny alatt, jobbnak látom, ha fekvő pózba vágom magam és nyugton maradok.
De a kapitány marad, csak biccent egyet, és mikor Sam kisétál azonnal közelebb lép hozzám.
- Igazán elmondhattad volna. - a hangja szomorú és megértő. És telis tele van sajnálattal.
- Nem akartam az orrára, kötni, uram. - válaszolok hivatalos hangnemben, mire Rogers a szemeit forgatja. Hatalmasra nyitom a szemem, mikor felfogom, mit is tett az imént. Ő és a szem forgatás?
- Kérlek, csak most ne legyél ilyen! - vesz mély lélegzetet a mondat végén, majd megint közelebb lép hozzám. - Úgy gondoltam, túl vagyunk már a magázódáson.
- Nem vagyok a csapat tagja, és maga nem a felettesem, de attól még megadhatom a tiszteletet, uram. - vágok vissza, de a hangomból érződik, hogy pusztán dacból válaszolok így - És megígértem, hogy ha túléli...
- Ne gyere ezzel, Irys. - vág a szavamba, és megint meglepődök. Mi történt vele és hol van az a morgós kapitány, akit megismertem? - Hallottam minden szavadat.
A szívem nagyot dobban az emlékektől és félre kell néznem, hogy ne lássa a gyűlő könnyeim.
- Akkor tudod, hogy megfogadtam valamit és tartom magam az ígéretemhez. - a hangom megint csak suttogás, de hiába is, így is megérzi a fájdalmat belőle, mert már egy lépés választja el őt tőlem. - Szóval, örülök, hogy minden rendben. És remélem, hogy nem okoztam nagy bajt.
- Hogy nem okoztál e? - a hangja kissé gúnyos, de ahogy rá nézek, látom, hogy már meg is bánta ezt a beszólását. - Amit tettél hatalmas őrültség volt, Irys. De segítettél. És csak ez számít!
Mielőtt bármit s mondhattam volna, Sam és egy orvos beléptek az ajtón, belém folytja a szót.
Az orvos kiparancsolta mindkettejüket a szobából és mikor már csak kettesben maradtunk, kezdett el vizsgálni.
A seb egy ponton felszakadt de nem veszélyes, elég volt lecserélni a kötésem, viszont a vér nyomásom az egekben volt, emiatt pedig kaptam az infúziómba egy kis nyugtatót. És megparancsolta,  hogy ne zavarjon senki, majd mikor végzett és kiment, még azt is hallottam, ahogy a kint ácsorgó Samnek és Rogersnek is elmagyarázza, hogy pihenésre van szükségem.
Az agyam kattogott, csak forgattam az álmom megmaradt részleteit a fejemben és hozzá tettem, az elmondás szerinti valós történést. Biztos vagyok benne, hogy a kapitány bolondnak, de legalábbis öngyilkos jelöltnek nézett akkor.
Jézusom!
És ahogy utána viselkedtem!
Eszméletlen!
És még csak reggel nyolc óra!
Mi lesz még velem!