Nyolcadik fejezet

Sziasztok!!!
Megjöttem, és bár nem lett valami hosszú a rész, remélem azért kedvetek lelitek benne :)
Jó olvasást, és kommenteket továbbra is szívesen fogadok!
Sok pusza: Amber,

""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""

Iszonyatos a húzó erő, ami felébreszt rém álmomból. Úgy érzem, mintha az álmom sosem akarna véget érni és még most is zuhanok, miközben az ágy, amiben fekszem fojtogatóan ölel körbe. Nehezen kapok levegőt melegem van és rémülten nézek körbe a szobában, ahol vagyok.
Műszerek, infúzió, vér. Mind bennem ér véget és belőlem is indul ki. Csövekhez vagyok kötve, mint egy rossz sci-fi filmben. Még mindig azt érzem, hogy ott vagyok a Triskelion ablakánál és éppen most ugrottam, de valamiért ez az ugrás sosem akar véget érni. A szél a fülemet szaggatja, míg a hangom valahol az épületben maradt. És én csak zuhanok a nagy semmibe.

- Jó reggelt csipke rózsa! - csendül fel mellőlem Natasha álmos hangja, majd ahogy oldalra fordulok hozzá, meglátom, ahogy macskaként kinyújtóztatja végtagjait. - Eltelt száz év, ideje felkelned.
Mit keres itt? Mi történt? Nem úgy ismerem őt, mint aki valaha is szívügyeként viselte volna egy újonc életét. De  ő mégis itt van az ágyam mellett és látja rajtam a félelem jeleit. Valahogy el kellene terelnem a figyelmét.

- Hogy van? - krákogom nehezen, majd azonnal köhögni kezdek. Még mindig érzem a víz marását a nyelőcsövem minden pontjában. És ha erősen koncentrálok, érzem a hidegségét is.

- Ó! - csillan fel a szeme egyből a lánynak, majd azonnal a csaphoz siet és vizet tölt nekem. - Tessék, igyál! - emeli feljebb az ágyat és lassan a számhoz emeli a pohár szélét. Jól esik a víz, feltölt, élénkít és megtölt erővel. - Az első gondolatod ő! Ez nagyon szuper!

Majdnem kiköpöm azt a kis vizet is, amit eddig sikerült lenyelnem. Ezen nem is gondolkoztam,egyszerűen csak úgy éreztem, meg kell kérdeznem, mégis hogy sikerült megúsznunk ezt az egészet. - Micsoda? - horkanok fel és érzem, hogy olyan vörös lesz az arcom, mint Natasha haj színe. - Hogyisne! Még mit nem! Én csak...

- És még tagadsz is! - szélesedik a száján a vigyor én pedig elkapom a fejem előle, sikeresen lelocsolva magam a maradék vízzel. - De kis mohó! - veszi el tőlem a poharat és teszi le az éjjeli szekrényre majd egy zsebkendővel megtörölget. - Kérdésedre válaszolva, jól van. Bár elég szarul fest, de jól van.

- Akkor jó. - nyeltem nagyot és hunytam vissza a szemeimet, várva, hogy alábbhagyjon az arcomon az égő érzés. Hát ez nem volt valami jó elterelés, de az alap téma még csak szóba sem került.

- És nem akarod látni? - hallom, ahogy megfeszül a ruha rajta és mikor kinyitom a szemem várakozóan, karba font kézzel áll mellettem. A tekintete nem is lehetne árulkodóbb, epekedve várja, hogy mi lesz a válaszom.

Hosszasan nézek vele farkas szemet, de az égés a fejemen egyre csak nagyobb.
Hát jó, ha már lúd...

- De! - vágom rá dühösen és már ülnék is fel, mikor a varratok azonnal tiltakozni kezdenek.

- Hóha te! Ne olyan sietve. - tol vissza az ágyba a lány, majd fél mosollyal az arcán magamra hagy a szobában, de csak azért, hogy egy kerekesszékkel és egy ápolóval térjen vissza tíz perc múltán.

Az ápoló kissé tiltakozik, de végül az infúzión kívül, minden mást leszed rólam és Natasha segítségével bele ültetnek a székbe. A mozdulat fáj és ég a bőröm tőle, de belül örvendek, mert láthatom őt - Ez képtelenség! - nevetek fel halkan, kis fájdalommal az oldalamban, a saját gondolataimtól. Miért is akarnám őt látni? igaz aggódtam érte, hogy ott mellettem lelei halálát de ez nem ok arra, hogy ennyire izgatott vagyok a találkozástól.

- Na gyerünk! - néz rám Natasa kaján vigyorral és megindít utamon.

A kórházban sok az ismerős arc, sok ügynököt ismerek fel bennük, köztük azt a szőke hajú lányt is, akivel össze verekedtem. De egyikük sem az, akit látni szeretnék most mégis mosolyogva biccentünk a másik felé. Úgy hiszem ez amolyan S.H.I.E.L.D. kórház lehet mert feltűnően sok itt az ügynök. Nem sok időm van szétnézni, mert már el is értünk a célhoz. Natasa egy csukott ajtó előtt megtorpan és bekopogtat rajta. Bentről kellemes blues dal szól épp csak annyira, hogy egy alvó embert ne ébresszen fel.

- Szabad! - ismerem fel Sam hangját, majd az ajtó kinyílik előttem.

Sam egy kényelmesnek tűnő fotelban, hátra döntött fejjel pihen és élvezi a zenét, míg Rogers az ágyban fekszik és alszik csendesen. Szerencsétlen srác tele van sötét véraláfutásokkal - Sziasztok! - üdvözöl minket sziszegve. - Látom már jobban vagy!

- Fogjuk rá! - válaszolok és hagyom, hogy a lány egész közel toljon az ágyhoz. Rogers arcán nincs is tiszta felület, minden zúzódás és heg takar, ráadásul a bal szeme alatti monokli se valami szép látvány. De még így is annyira.... - Hogy van? - terelem vissza a gondolataimat Sam felé, aki kedvesen mosolyog rám. - Hogy vagytok?

- Köszi, jól, eltekintve, hogy ő gyorsabban gyógyul, mint én! - tapogatja meg felkötözött bal karját.
- Mi történt? - szorítok rá a kerekesszék karfájára akaratosan.
- Miután kiestél az ablakon, rátámadtam arra a... - hirtelen csendesedik el és néz rá a kapitányra, mintha épp egy szabályt szegne meg - Rumlowra. Láttam, mit tettél! Bátrabb vagy, mint hittem.

- Csak mentettem az életem. - rántottam a vállam.

- És azt kihagytad, hogy ha nem dobod el azt a kést, nem tereled el Bucky figyelmét.

Pislogva néztem rá és hirtelen nem értettem. - Mármint? Sikerült eldobni odáig?

- Én nem tudom, mit is csináltál, de az a kés olyan egyenesen vágta meg a srác kezét, hogy sikerült az elterelés. - válaszolta Sam - Mikor eldobtad, valami villant a kezed és a kés között, utána pedig a kés már Buky vállának ütközött. Szép volt kislány! Lepacsiznék veled, de... - mutat felkötözött karjára vidáman.

- Ez nem elég. - nézek vissza a még mindig alvó kapitányra és gombóc gyűlik a torkomban az emlékektől. Tudom, hogy szerinte ez lenne a válasz. - Lehettem volna gyorsabb is.

- Figyelj! - fordul felém Natasha hirtelen, teljesen meglepve ezzel a reakciójával - Te mindent megtettél, más még erre se volt képes. És éltek mindketten, ez a lényeg nem?

- De - bólintok és erőltetek egy kis mosolyt az arcomra, miközben azon gondolkozok, hogy ki ez a nő és hova lett Natasha. Aztán eszembe jut Bucky és elszorul a szívem hosszú pillanatig - Nem volt olyan, mint egy őrült. - néztem rá Samre, aki elsőnek nem értette, kire értem, de pár másodperc alatt leesett neki. - Azt mondtam neki, meneküljön. Hagytam futni. -  a szavak feltörnek belőlem és érzem, hogy nehezen tudom csak visszanyelni a sírást. - Zavart volt és félt, azt se tudta hol van, én pedig nem tudtam... nem akartam bántani. Talán kár volt.

- A lehető legjobban döntöttél, Irys. - válaszolt azonnal Sam és nehezen, de felállt a székből, majd az Ipod felé sétált, lekapcsolta a zene lejátszót és odaadta a kezembe,, hosszasan ráfogva az enyémre. - Tessék! Erre neked nagyobb szükséged van.

Némán fogtam a kezemben az készüléket és próbáltam volna valamit szólni, de egy hang se jött ki a torkomon, csak bólintani tudtam. Aztán, Natasha csendesen elköszönt, megfordított és kigurított a szobából.

Az utolsó pillanatban, ahogy az ajtó becsukódott, mintha azt láttam volna, hogy a kapitány szemei nyitva voltak, de ezt biztosan csak az agyam képzelteti velem.

A kezelő orvosom elmondta, hogy a kés átszúrta a hasüreget és megsértette a bél falat is, de ezen kívül nem okozott maradandó károsodást. Viszont pár hétig fekvő beteg leszek és ápolóra lesz szükségem. Natasha pedig elmesélte, hogy mégis mi történt az idő alatt míg én a kis mentőakciómat hajtottam végre. A Hydra elbukott de vele együtt oda a S.H.I.E.L.D is sajnos, bár, belátom, ez volt a lehető legjobb dolog a mit tehetett. És valahogy most is azt érzem, hiszen meg sem várva az opciókat azonnal felajánlotta magát mint állandó felügyelőt és ezzel lezártnak tekintette a témát is.
Így esett meg, hogy minden nap, immáron a negyediket taposva, ő fogad a rém álmomból.
Az arcán aggodalom tükröződik, de tudom, hogy nem kérdez sokat, és én pont ezt szeretem benne.
- Nyugalom! - halkan beszél hozzám, miközben azon van, hogy a vállamnál fogva az ágyban tartson.
Szólni sem tudok, csak levegő után kapkodok, mint egy maratoni futó. Az izmaim fájnak és a mellkasomban ez a nyomasztó érzés szűnni nem akar. Percek telnek el és kövér könnyek gördülnek le, mire megnyugszom és rendesen tudok már gondolkozni. Nyomasztó. Más szó nincs erre csak az, hogy nyomasztó.
- Folyton csak azt látom, hogy felrobban körülöttem minden! - hunyom le a szemem és fogom vissza a sírás - Már nagyon unom.
- Lehet beszélned kéne egy orvossal. - válaszolja halkan Natasha.
- Lehet. - nyitom fel a szemeim és takarom ki magam lassan. - De lehet, holnapra elmúlik. - nyögöm a szavak, miközben óvatosan felülök és lekászálódok az ágyról. - Nem tudni.
- Várj, segítek...
- Nem kell. - tiltakozok, mikorra már a papucsot erőltettem fel a lábaimra és álltam rájuk nehezen. - Megleszek. Eskü.
- Hát jól van. - fonta össze kezeit és várta, hogy megtegyem az első lépéseket a fürdőszoba felé. Szerencsémre, mikorra elhagyott volna az erőm, az ajtófélfában meg tudtam kapaszkodni. - Irys!
- Hagy békén! - emelem fel a szabad kezem tiltakozón, megállítva Natashát. - Nem azt mondtad, hogy ma elmész? Mit keresel még itt?
- De. - válaszolt borúsan, miközben én a zuhany alá álltam vontatott mozdulatokkal levéve magamról az átázott köntöst és megnyitottam a csapot.  A víz jól esett izzadt bőrömnek, de az érzéstől nem szabadított meg - Három óra múlva indul a gépem Moszkvába.
A kezeimmel szabadott csak mosdatnom magam, mert nem érhetett víz a sebhez, így hát lassan tapogattam körbe a szivaccsal megfogyott alakom. Eddig se voltam éppen jó súlyban, de most igazán elmehetnék egy jelentkezésre a Victoria's Secret céghez - De jövök is két nap múlva. Addig meg kibírod a srácokkal,  nem lesz gond.
A szivacs némán koppant a zuhany tálcában, de elég hangos volt ahhoz, hogy Natasha benézzen hozzám. Furcsa mód, még a lányok előtt is szégyenlős vagyok, most viszont amit mondott, jobban leköt, mint a meztelenségem és az, hogy Natasha ezt látja - Mi baj? Felszakadt a seb? Vagy fáj valamid? Szóljak az orvosnak? - tünetesen nézi végig a testem, és akaratlanul is elfintorodik a sok zúzódás és a sebem láttán, ami nekem már fel se tűnik.
- A fiúk? - nézek hátra hozzá és várom a választ felvont szemöldökkel. - Nem azt mondtad, ők nincsenek itt?
- Ide rendeltem őket. - rántotta a vállát a lány, majd lehajolt a szivacsért és már ő folytatta tovább a hátam tisztítását. Rettentő óvatosan ért csak hozzám és furcsállottam, hogy bármennyire is harcedzett, a kezei jócskán finomak és puhák. - Jól el lesztek, csak vigyázni kell, mert Sam egy móka mester és állandóan meséli a vicceit. A te esetedben, pedig ez akár veszélyes is lehet.
- Tudod, hogy nem ezzel van a bajom. - rázom a fejem, majd mikor végez velem Natasha, elcsukom a vizet. - Senki sem tudja, hogy rém álmaim vannak, csak te.
- Irys, - fordít meg finoman és a kezembe helyezi a törölközőt. - Trauma ért, majdnem meghaltál. Még szép, hogy rém álmokkal küzdesz! - óvatosan fog rá a vállamra és szorítja meg bátorítólag. - Ezen semmi szégyellni való nincs.
- A gond az, hogy sosem voltak rém álmaim. - válaszoltam, mire a lány arca komorrá vált. Furcsa fény csillant meg szemeiben és az a gyanúm támadt, hogy többet tud, mint amit elmond.
 De ezzel le is zárult ez a beszélgetés közöttünk és addig nem is szóltunk a másikhoz míg meg nem ettem a csempészett sült krumplit.
Ami a legjobb, hogy Natasa pontosan tudja, milyen rémes a kaja a kórházban ezért mindig hoz nekem egy kis fánkot vagy egy jó kávét.
De azt hiszem, erre holnaptól nem számíthatok, bár, a lánytól kitelik, hogy megfenyegeti Samet is.
Nem tudom pontos okát, de azt érzem megkedvelt és a barátjának tekint, pedig nem úgy ismertem meg, mint egy nagy barátkozós embert. És az én szívembe is belopta magát, főleg a sajátos természetével. Kicsit meglepett, mikor elköszönt tőlem és magához ölelt. De kiélveztem a pillanatot és tudtam végre valami jó érzelembe is kapaszkodni.
- Sietek vissza, kislány! - nyomott egy puszit az arcomra, majd meg sem várva a reakciómat, ellépett előlem és magamra hagyott egy nagydarab nővérkével, aki visszatessékelt az ágyba, azzal az indokkal, hogy hamarosan vacsoraidő.
Az ágyban fekve, fülemben a jobbnál jobb zenékkel, amire olykor táncolni támad kedvem, várom ki az időt és gondolom végig az elmúlt napokat.
Natasha kérdezte, hogy mi az utolsó emlékem, de nem tudtam pontos választ adni.
Talán egy aggódó kék szem pár.
Vagy egy helikopter lapátjainak vontatott mozgása a fejem fölött.
Esetleg mindez együtt, nem tudom.
Csak azt tudom, hogy olyan furcsa minden.