Hetedik fejezet

Sziasztok!
Nem tudom, van e még valaki aki olvassa a sztorit, de meghoztam a kövi részt.
Egy két kommentnek és/vagy pipának, esetleg egy chat üzenetnek azonban örülnék, legyen az jó vagy negatív.
Jó olvasást ehhez a részhez, és remélem, hétvégén hozhatom a folytatást is :)
Amber,

===================================================================

A lift lassan halad, miközben idegesítő zene szól a hangszórókból. A lábaimmal topogok, ahogy számolom az emeleteket és minden számnál hallhatóan rászorítok a fegyver markolatára. Ideges vagyok, nem is kicsit, ugyanis fogalmam sincs mivel és kikkel kell majd farkas szemet néznem, ha kilépek a liftből. Ráadás, egy megérzés, ami a kamerák miatt van, nem hogy elrettent de úgy rémít meg, mint még eddig soha semmi. És bár a gyanúm, hogy ezek kint várnak rám erős, mégsem állíthatom meg a liftet.
Lehet tényleg butaság volt ez, de azt érzem, ha nem teszek valamit, egyszerűen hiába való a létem. A kapitány nem tud tisztán gondolkodni, ha Buckyról van szó, ez pedig csak alátámasztja a jelenlétem.
- Irys! - némul el a zene és Maria hangja szólal most meg a kis hangszóróból, elterelve a gondolataimat - Te meg mi a fészkes fenét keresel itt?
- Ohm, szia! - nézek fel az egyik kamerába és próbálok jókedvűnek maradni, miközben szétvesz az ideg - Sajnálom szólni akartam, de összetört a telefonom. Meg a dokié is, de ezt ne mond még el neki, mert félek, dühös lesz!
- Irys, ez nem játék. - válaszol azonnal idegesen, majd hallatszik, hogy valaki mással is beszél időközben. - Igen, itt van! - olyan a hangja, mintha azt sugallná, ő nem tehet róla. - Nem, mondtam már neki, de nem hallgat rám! - Maria már nem is lehetne idegesebb. - Csak tegye oda a kártyát, aztán azt csinál vele, amit akar!
- Most rólam van szó? - kérdezek rá automatikusan és érzem, hogy a feszültség kissé oldottabb lesz az izmaimban. - A kapitány az, fogadjunk!
- Azt üzeni, hogy ha túléli, ő maga fogja kinyírni!
- Én pedig üzenem, hogy sajnos arra nem biztos, hogy lesz alkalom. - Feszítem meg az állkapcsomat és várom, hogy az utolsó emelet száma is megjelenjen a kijelzőn. Az ujjaimban pattannak a porcok, ahogy a nyakamban is. - ugyanis nagyon imádkoznia kell értem, hogy túléljem!
A lift ajtó kinyílt és csak fél másodpercnyi időm volt a reagálásra.
Vagy harminc katona, mind golyóálló mellényben és hatalmas gépfegyverekkel álltak velem szemben és várták az érkezésem. Tehát igazam volt, és tudták hogy jövök.
Az idő, ami gyors ütemben lassult le körülöttem, csak előnyömre vált, míg én megmozdultam.
Az első fegyverest szemből kaptam el és a torkánál fogva taszítottam a földre, de még le sem érkezett, mikor már a második hátára ugrottam és ugyanazzal a módszerrel kezdtem el folytatni, mint a kapitányt is, sokkal  nagyobb sikerrel. Az emberek nem tudtak követni, akik pedig megpróbáltak követni és lőni egyszerre, azok a társukat lőtték mellbe.
A mozgásom valahogyan sokkal ruganyosabb lett és nem esett nehezemre, egyik helyről a másikra ugranom, miközben ütöttem, rúgtam, és egyiküket sikeresen lábon is lőttem, míg ki nem verték a kezemből a pisztolyt. Még arra is volt időm, hogy alaposan körbenézzek és megkeressem az ellenfél gyengébb, esetleg védtelen pontját és azt támadjam meg, már két kézzel.
Ám a vége felé, már akik alaposabban megfigyeltek találékonyok voltak és eldobva a fegyverüket, puszta kézzel támadtak felém, kisebb nagyobb sikerrel. Jó pár öklöt kaptam az arcomba, de a ritmusom nem lassult. Olyan volt, mint egy tánc, amit nagyon de nagyon sok partnerrel kellene táncolnom, folyamatosan váltogatva őket.
Mikorra végeztem a folyosó másik oldalán álltam és már fáradtan, de leütöttem az utolsó fegyverest is.
Az izmaim zsibbadtak és vékony csíkban folyt az orromból a vér egy ütés miatt, de a jókedvem lankadatlan. Erősebb lettem és gyorsabb, amiatt a kis robbanás miatt. Más magyarázat nincs arra, hogy harminc katona, most ájultan fekszik a lábaim előtt.
A közelemben lévő kamerába néztem és kézfejemmel megtörölve óvatosan vérző orromat vigyorogtam bele. - Látod? Megmondtam, hogy jó vagyok! - nyaltam meg a szám, mert a vigyorgástól a kis repedés tovább szélesedett.  - Aucs!
- Vigyázz! - hallani a válasz a fejem felől és a következő pillanatban egy kést látok felém repülni.
Elsőnek nem érzek semmit, bele telik néhány pillanatba, mire ráeszmélek, hogy telibe talált. A bal oldalamból, alig néhány centire a bordáim alatt, csak a nyele áll ki a késnek. Egy fekete dobó kés!
A szívem azonnal pumpálni kezdte a megmaradt vérem, annak hiányában, ami a kés markolata mellől szivárog ki. A támadóm, aki időközben magához tért a kábulatból, most ingatag lábakkal, de felém rohan és kitárt karokkal a torkomra fog.
Azonnal hátra léptem előle, és mielőtt rászoríthatott volna a nyakamra igazán, elugrottam előle, egyenesen az üveg ablakig. Nagyot koppantam a vékony ablakon, és a sebem is jobban lüktetett az ütés erejétől.
- Bakker! - suttogom, mikor felismerem, hogy a menekülés innen lehetetlen, mert alattam vagy negyven emelet lehet. Ekkorát nem vagyok még én se képes ugrani, bármilyen ugrásról is legyen szó.
- Te kis dög! - rohan rám újra a fickó én pedig felismerem végre. Rumlow az! Tehát végig a Hydra kezére játszott! A kis szemét! - Ha elkaplak, nem fogok fél munkát végezni.
- Ahogy én sem! - fordulok felé és abban a pillanatban, hogy felém jött, kirántottam az oldalamból a kést és felé dobtam. Eltaláltam a karjánál, de őt ebben sem akadályozta meg. Úgy vette ki magából a kést, mintha csak egy tű lenne és ismét felém dobta. Elvétette és az ablaknak pattanva méterekkel arrébb tőlem esett le.
Mielőtt mozdulhattam volna, Rumlow úgy ugrott rám, mint egy nagymacska a prédára és terített le a lábamról. De szerencsétlenségére, szembe fordítva magával egy fejlendítéssel sikerült eltalálnom az orrát, mire a nagymacskából vinnyogó kiscica lett.
Alig láttam valamit a pasi vére miatt, de a homályon át is felismertem a lehetőségeket, szám szerint kettőt is
Az egyik, hogy elindulok a kés felé és amelyikünk hamarabb elkapja az nyert.
A másik, hogy kiugrok az ablakon túlra és imádkozom, hogy az alattam lévő víz ne legyen beton kemény az ütközéskor.
A látásom még zavart és féltem is, nem kicsit, főleg, hogy folyamatosan hallottam Maria hangját a hangszórókból, de nem csak hozzám beszélt. A kapitány is bajban van!
Felnézve az égbe egy őrszemet láttam vészesen alacsonyan közeledni, és a rajta viaskodó kapitányt.
Bucky láthatóan előnyben van, főleg ahogy elnézem a kapitány testét az üvegnek préselődni a szorítása alatt. Aztán egy ütés és az egész üveglap beleremeg, majd darabokra hull.
Csak egy röpke gondolat volt, ami átfutott az agyamon, a következő pillanatban pedig már a kést markoltam. Aztán az ablak felé rohanva, minden erőmmel az adott pontra koncentrálva elugrottam.
Már a szabadban, a kést szorítva kezdtem neki a végtelen zuhanásnak. Nyomasztó félelem vette át a gondolataim többségét, de az agyam tudta mit kell tenni, a kezem mozdult és eldobtam a kést egy ugrás kíséretében, egyenesen a repülő irányába.
Aztán minden szakaszos lett.
A látásom folyton eltévedt útközben és csak néha néha láttam valamit. Hallani semmit sem hallottam a süvítő széltől.
Csillogó üveg szilánkok, égő tűz és korom vett körbe zuhanás közben.
És a nagy csobbanás ennek a végén. Nem hallgatták meg odafent az imáimat.
Egész testem belefájdult ahogy a vízbe értem, és kiszakadt belőlem az utolsó levegő vétel is az ütéstől.
Csak zuhantam továbbra is, nehéznek érezve magam és piszok fáradtnak.
Fáj a mellkasom, a lábaim, a kezeim, az oldalamról nem is beszélve.
De talán ezen tünetek felismerésére is lassan túl fáradt vagyok! Biztosan csak a felét érzem annak, ami igazából történt. Ekkora magasságnál... lehet eltört a gerincem is! Lehet már nem is élek.
Újabb kép szakadást követően már nem bírom tovább és kinyitom a szám, de meglepetésemre nem a víz, hanem a friss és maró ízű levegő jut be a tüdőmbe. A fájdalommal együtt!
Azonnal köhögni kezdek és az oldalamhoz kapok, miközben a szemeim felpattannak.
A folyó túl partján, kavicsokon fekszem. Élek!
Csakhogy eljut a tudatomig a dolog, mikor csobbanások hangja töri meg a szakadozott lélegzésem és ahogy jobbra nézek meglátom, miként húzza maga után Bucky a kapitányt, alig néhány méterre csak tőlem. Hatalmas adag adrenalin löket járja át egész testem és azonnal kiáltásra nyílik a szám.
- Menj onnan! - a hangom rekedt de erőteljes, viszont hiába próbálok felülni, nem tudok. - Hallasz? Menj el onnan! Hagyd őt békén! - jobb híján egy maroknyi kavicsot dobok felé, mire az illető rám néz.
A férfi most nem visel álarcot, így tisztán látom az arcát. Ami iszonyatosan meggyötört és kétségbe esett. Nem szól egy szót sem, csak felváltva néz ránk, és nem igazán érti ő sem, mi történik valójában. Egy elveszett kisgyerekre jobban hasonlít, mint egy orgyilkosra.
- Segítettem... - szólal meg végre, de olyan a hangja, mintha évek óta nem beszélt volna, saját maga is meglepődik önnön szaván, elmélázva kap a szájához és tapintja meg. - Segítettem rajta.
- Tudom. - könyökölök fel nagy nehezen, de a seb azonnal vérezni kezd. - De most menj! - kúszok felé kettőt, de a másodiknál összecsuklok, a kavics felvágja a tenyerem, ahogy megtámaszkodok rajta. - Menekülj! - nyelem vissza a könnyeimet és tartom a szem kontaktust vele. - ez nem te vagy.
- Akkor ki vagyok? - néz rám teljesen összezavarodva és pici könnycsepp csillan meg szeme sarkában.
- Nem ez, az biztos! - bökök felé fejjel, ő pedig végig néz magán undorodva. - Menj! Szaladj, bújj el! MOST! - kiáltok rá, mire ő megrémülve elhátrál és hallgatva rám, elszalad, csapot-papot maga mögött hagyva.
Kissé megkönnyebbülten hagyom, hogy a zsibbadás magával ragadjon, de mikor egy vonalba kerülök a kapitánnyal, a lélegzetem is eláll. Itt fekszik mellettem, lehunyt szemekkel, és csak arra tudok gondolni, hogy nem látom a mellkasának mozgását.
- Jaj ne! - nyögök fel és azonnal visszaterelem a gondolataim, mert neki nagyobb szüksége van rá. - Hey! Rogers! Hall engem? - szólongatom, miközben térden csúszva közelebb húzom magam hozzá. - Ó a fene! - nézek végig rajta és elkap a sírás, ahogy meglátom a lőtt sebet a hasán, amiből lassan de biztosan szivárog a vér. - Ne, ne ne! - alig merek hozzáérni, mert biztosan fáj neki, de óvatosan ráfogok egy kézzel a sebre és lefelé nyomom. Vékony csíkban folyik ki a vére ujjaim között, amitől csak még nagyobb a kétség bennem. - Ó basszus! - veszem el a kezem és nézek szét körbe, de semmi használhatót nem látok. - Ha ezt bárkinek is elmondja... - suttogom, mikor meglátom a még éppen tisztának mondható trikómat magamon. - Én ölöm meg magát! - fejezem be a mondatot, miközben összeszorított fogakkal melltartóra vetkőzöm. A trikót a sebre nyomva nagyobb nyomást tudok elérni és végre azt érzem, ezt már ő is észrevette. Bár csak a szempillája mozdult, abból is csak az egyik, mert a másik szeme úgy fel van dagadva, hogy ki se tudja nyitni, de reakció és csak ez számít. - Hallasz? Steve? Hallasz engem? Tarts ki, oké? Pihenj és próbálj meg életben maradni! Kérlek szépen! Mindjárt jönnek értünk. - A hangom már megint siránkozós, hangosan szipogok, miközben az eget kémlelem. Egy figyelőnek sincs nyoma, mindenhol csak törmelékek és korom, apokaliptikussá váltva az eddig kék eget. - Tudja mit? Ha túléli! De csakis akkor! Hallgatni fogok magára! Bármit is mondjon! Oké? Ha azt mondja, ugorjak fejest egy üres kútba, megteszem, csak könyörgöm ne halljon meg! - Sehol semmilyen jármű, vagy bármi jele annak, hogy volna valaki a közelben. - A franc essen belétek! - kiáltom el magam torkom szakadtából, kiadva minden dühömet és fájdalmamat- Valaki! Könyörgöm! Valaki segítsen!
A hangom a végén zokogásba megy át én pedig fáradtan hajtom le a fejem a kapitány mellkasára és csak hagyom, hogy az érzelmeim átvegyék felettem az irányítást. - Sajnálom, hogy nem vagyok elég jó. - Az oldalam zsibbad és ragacsos a vértől. - Könyörgöm! Ne csináld ezt velem! Kettőnk közül, elég ha én halok meg, oké?
- Senki... - hirtelen moccan meg alattam a teste és hangja is csak suttogás. - Senki nem hal meg! Senki! - ahogy felemelem a fejem össze találkozik a tekintetünk és hatalmas vigyor terül szét az arcomon.
- Ó, istenem! - zokogok fel megkönnyebbülten és már mozdulnék is, hogy a nyakába vessem magam, de a kapitány keze meg előzött. Nagyokat pislogva nézem, ahogy felemeli a bal kezét és hüvelyk ujjával óvatosan letörli a könnyemet az arcomról. Az érintése nyomán melegség áraszt el és mérhetetlen boldogság. És szédülés!
Az egyik pillanatban még mosolygok, aztán az arcomra fagy a mosoly és érzem, hogy eldőlök oldalra. Vagy csak a világ fordult egyet. Nem tudom. Lassan semmit se tudok, csak azt, hogy most minden nyugodt. Most jó. Mert sikerült.
- Megcsináltuk. - suttogom, hogy pontosan kinek már nem emlékszem - Levágtunk egy Hydra fejet. Egy baszott nagy hydra fejet. Ez jó nem?
- Irys? - fordul felém nyögve Rogers, de mikor meglátja, hogy az oldalamból folyik a vérem azonnal felélénkül. - Irys! - hajol közel hozzám és mond még valamit, de azt már nem hallhatom...