Igen, Visszatértem, mert rosszabb vagyok mint egy Terminátor! :P
A viccet félretéve, kevesen, de tudták, hogy nyaraláson voltam Lengyelországban ahol nem adódott alkalmam írni, most viszont itt vagyok és próbálom tartani, vagy talán még túllépni a szintet, ahol eddig voltam :)
Sok ihletet kaptam a hegyek között és remélem ez majd érződik a történeten is.
Millió meg egy puszi nektek: Amber,
Lassan lépek közelebb a főnököm mellé és nagyokat nyelve konstatálom, hogy hatalmas a baj! Három sebből vérzik a mellkasán de ha ezek nem is lennének, azok a zúzódások és vágások, amiket a felborult kocsi miatt szenvedett el, azok is aggasztóak. Csak állok ott felette és nézem az elgyötört arcát, nem tudtam mit tenni, a félelem magába zárt pár másodpercre.
Talán ha nem lettem volna rest lépni akkor, amikor megláttam azt a fémkarú alakot. Ha odaálltam volna elé, még elhoppanáltam volna vele Harry Potterként, szétszedve azt a fazont, megakadályozva a tettét, akkor nem lenne most ez. Talán. De talán én is itt feküdnék mellette, talán már holtan. Túl sok eshetőség és túl kevés százalék a túlélésre.
- Köszönöm! - mondta a lány idegesen a telefonba, majd ahogy volt, eldobta magától és már két kézzel szorított rá a sebekre. - Sajnálom. Nem tudtam, hogy te is ügynök vagy.
- Csak hallgass és nyomd! - térítettem észhez magam a sokkból és levéve a melegítő felsőmet én is elszorítottam egy sebet. - Kérem! Tartson ki! - suttogtam Fury fülébe aki könnyes, de annál dacosabb szemekkel nézett fel rám és jól láthatóan összeszorította a fogait. - Basszus! - nézek fel a lányra, aki ugyanolyan kétségbe esetten néz vissza rám. - Hol vannak már!
Dübörgések és robbanás szerű hangok törik meg Fury szakaszos lélegzését amitől akaratlanul is össze rezzenek. Valahol, legbelül tudom, hogy a kapitány az, és azt is tudom, hogy a támadó az a fém karú fickó, aki miatt felrobbant a kocsi.
De ki lehet ez? És mégis mit akarhat Furytól?
A mentősök szirénázva fordultak be a ház elé és hangos lépések után megjelentek a lakásban.
Úgy toltak el mellőle, mintha én bántottam volna, de nem bánom, ha ezt azért tették, hogy mentsék az életét.
Néhány perc múltán, már vitték is őt, rikácsoló szirénával. Mi pedig a lánnyal ott ültünk a padlón és értetlenül bámultunk, hol magunk elé, hol egymásra.
- Ki volt aki...
- Cssss! - teszem véres ujjamat a szám elé és némítom el a lányt, mikor meghallom a lépteket. Épp időben, mert a kapitány lépett be hozzánk és nézett körbe.
- Hova vitték? - kérdezte aggódva, miközben fáradtan pihegett, akaratosan fogva a pajzsát.
- A fő kórházba. - válaszolta a szőke, majd nehézkesen, de felállt. - Odaviszem. Mindkettőjüket.
- Hagyjon, maguk menjenek én is mindjárt ott leszek! - álok fel, elfordulva tőlük, hogy ne lássák a fájdalmat az arcomon és meg sem várva a választ kisietek a házból.
Ugrással közelítem meg az összekarcolt motorom és eltekintve a sisaktól felülök rá, majd tő gázzal elhajtok. Tisztán látom, ahogy egy szürke Audiban ott ül a kapitány, miközben én elhagyva a kocsit az úton a mentősök mögé érek, majd megelőzve azt a kórházba igyekszek. Látom ahogy utánam néz, majd szól a lánynak, hogy taposson a gázba.
A kórház nyüzsög az orvosoktól, Furyt sietve viszik a műtőbe, engem pedig minden második ápoló megállít és erőszakosan kér meg arra, hogy elláthassák a sebem. Fogalmam sincs róla hogy nézek ki, a szédülésen kívül mást nem érzek. De nem is érdekel, mert fel akarok jutni. Látni akarom, hogy küzdenek érte és megmentik! Látnom kell, hogy túléli. Mert túl kell élnie.
Mire felérek, Rogers és Natasa ott állnak egy nagy ablak előtt és dísz páholyból nézik az előadást. Már majdnem belépek közéjük, amikor valaki hátulról finoman megfogja a vállam és vissza tart.
- Azzal nem lesz jobb, ha te is odamész. - Maria csilingelő hangja fordít meg a tengelyem körül. A szemei bedagadva, látszik, hogy sírt. - Nézesd meg magad, elég csúnyán festesz.
Nem tudtam mit szólni, mert ellépett mellőlem és ő is odaállt az ablak elé.
Kicsit olyan, mintha azt mondta volna, nekem semmi keresni valóm nincs itt. És igaza is lenne, ha nem láttam volna az elejétől a végéig az egészet.
Ez bánt a legjobban!
Ott voltam, láttam mindent, mégsem tettem semmit! Mert gyenge vagyok és képzetlen. Furynak igaza volt. Csak amiatt kellek neki, mert van egy képességem. Másra sem vagyok jó!
Hangos sípolás töri meg a gondolat menetem az ön sajnálkozásban és azonnal tudom, hogy baj van Furyval.
Fellökve néhány embert rohanok oda én is az ablakhoz és egyszerűen nem tudom szavakkal leírni a látottakat.
Fury élettelenül, kiakadt műszerekkel fekszik a műtő asztalon, miközben vagy hat hét ember sürög forog körülötte, mindenféle anyagokat belé nyomva, szív masszázst alkalmazva, már a defibrillátort is használva.
Maria sír! Nem délibáb, tényleg sír, és ezt nem is rejti véka alá.
Rogers olyan erővel markolja a fém ablak párkányt, hogy az ujjai nyomán meghajlik az agyag és elpattan.
Natasha pedig folyton csak egy valamit hajtogat: Ne tedd ezt! Ne tedd ezt velem Nick!
Aztán az orvosok már fele annyira se rohangálnak, és a gép csak sípol és sípol, miközben az orvosok csak rázzák a fejüket.
- Ott voltam. - szólalok meg halkan reszketegen. - Ott voltam és láttam... láttam mi történt.
Észbe se kaptam, hogy mit is mondtam, már meg is éreztem a kapitány erős vasmarkát a vállaimon ahogy egyenesen a szemközti falhoz tolt, nagyot taszítva a fejemen.
- Ki volt az a fém karú alak? - szegezte felém a kérdést úgy, mintha én tehetnék róla. - Ki bérelte fel?
- Nem tudom. - ráztam a fejem és próbáltam kiszabadulni a fogásából. - Nem tudom!
- Miért bízzak benned? Miért ne higgyem azt, hogy te állsz emögött?
- Azért mert nem én voltam! - kiáltottam az arcába egyenesen, amire kissé összerezzent. - Eressz el!
Téptem újra magam, már erősebben. De ő nem engedett, csak a harmadik rántásra.
Úgy ziháltam, mintha lefutottam volna Usain Boltot, de tudom jól, hogy ez nem csak a feszültség miatt van.
A kezeim remegni kezdenek, és a szívem olyan erővel gyorsul, hogy félő rohamot kapok.
És abban a rohamban senki sem akar ott lenni, még én sem.
Szédülve ugyan, de kirohanok a helyiségből le a lépcsőn, nem számolva az emeleteket, és azzal, hogy ezzel a tettemmel talán még nagyobb gyanúba keverem magam. Csak menekülök, be egy ismeretlen folyosóra, ám néhány lépésnél tovább nem jutok, mert a lábaim heves reszketése térdre kényszerít és a hátamat a földre szorítja.
Az emberek azonnal mellettem teremnek, de hiába mondom nekik, hogy menjenek el tőlem, nem értik egy szavamat sem. Én is csak azért tudom, mert tudom mit mondok, mégsem hallom a hangomat. Elkezdődött!
Egyszer, egyetlen egyszer fordult velem elő ilyen, akkor is pont a szüleim sírjánál, szerencsémre egymagam voltam. Olyan érzés volt, mint most is. Érezni, ahogy lassan szétterjed bennem az erő, egy láthatatlan bomba, ami másodperceken belül felrobban.
Nagyapa úgy hívta, túltöltődés, én inkább nevezem mag hasadásnak!
Ha a fizika szempontot nézzük ez nem más mint maga az idő hálója, ami megszakadni készül, és ha élne Einstein, tapsikolva ugrálna örömében, amiért saját szemével látja meghajlani a tér időt. Azt, ami körbefog és magáévá tesz, mindenki mást pedig szétszaggat körülöttem.
Utolsó erőmmel, megpróbáltam valami sikolyfélét kiadni magamból és azt hiszem sikerült is, mert az emberek eltűntek körülöttem és én ott fekszem, végre egyedül a hideg járó lapon, megfeszült testtel, várva a robbanást.
Ami hatalmas!
Érzem, hogy az egész folyosó, az alapokig bele remeg, akár egy földrengésbe.
A látványról nem is beszélve.
Számomra ilyenkor lelassul minden, és így tisztán látom, ahogy utópisztikus módon, egyenként robbannak fel a székek, az asztalok és a rajtuk lévő poharak sokasága, a falon a sok kép és szobor a vitrinekben, és a vitrinek is. Majd a falakról is a festék darabokban omlik le és azok is millió meg egy darabra robbannak szét, mint ahogy a sok neon cső, furcsa gázt terjesztve maga köré.
A tudósok szerint az idő utazás lehetetlen, mert atomjaira szakadna minden és mindenki, ha átlépné a fény sebesség határát.
És most pont ezt látom magam előtt! Atom robbanás, ugye megmondtam?
Aztán egy utolsó szívó erő, ami egy pontba gyűjti össze az atomokat és egy villanással szétrobban minden, csak a csupasz falak és a porrá zúzott törmelék marad körülöttem, míg én egy burokban fekve nézek szét magam körül. Az úgynevezett esemény horizonton vagyok. Itt nem érhet baj, nem úgy, mint másokat.
Lassacskán gyorsul fel az idő és áll be eredeti sebességére, és ezzel párhuzamban a hangok is eljutnak hozzám.
Sikolyok, kiáltások, féltő szólítások mindenhol, miközben egy riasztó megállás nélkül csak ordít, pirosan villogó fényével elvakítva.
Por és égett műanyag szaga lengi be az emeletet. A lámpáknak csak a csonkja maradt meg, ami egy ideig még szikrázni is elfelejtett. Az addig visszafojtott levegő, most feltört belőlem és heves köhögésbe kezdtem. Fémes íz vegyül el a porral a számban és ahogy oldalra fordítom a fejem, vér csordul ki a számból, melyeket hatalmas vércseppek követnek, ezek már az orromból kiindulva.
Nem érzek fájdalmat, pedig éreznem kéne, hiszen belülről vérzek, ahogy látom eléggé rohamosan.
- A szentségit! - olyan váratlanul tűnik fel mellettem Natasha alakja, hogy sikítok, pontosabban sikítanék, ha tudnék. - Mi a franc történt? - térdel le hozzám és fog át a vállamnál fogva, de mikor felemelne, nehézségekbe ütközik. Nem tud megemelni! - Hogy a..
- Tömeg... - fuldoklom és próbálok én is segíteni rajta, de még saját magamnak is nehéz vagyok. - Tömeg vonzás! - nyögöm ki végül és hullok vissza a csupasz betonra, úgy, hogy az hosszában megreped alattam. Natasa egy ideg csak néz és értetlenül rázza a fejét, majd bekattan neki, mit is mondtam és lázasan felcsillan a szeme.
- Várj meg! - áll fel és rohan el tőlem, nem tudom mennyi időre is. De visszafelé már Rogersel a háta mögött jön, aki teljesen el van fehéredve. - Steve, emeld fel! El kell vinnünk innen!
- De hát te is felbír... - a mondat közepén, ahogy a vállamnál fogva felhúz és felültet, elnémul és hatalmasra nőtt pupillákkal néz rám. - De hiszen... Alig ötven kiló! - néz végig rajtam és látni, ahogy a karjába vesz, nehezen, szinte már küszködve teszi meg a mozdulatot. A halántékán kidudorodik néhány ér, ami vicces látvány lenne ha tudnék nevetni. Nehezen de tart és szorosnak érzem a fogását is mégsem elég biztosnak.
- Hozzátok! - lép a színre Maria, valahonnan aki még mindig a szemeit törölgeti. - Már szóltam Starknak, mindjárt itt lesz...
Mély, elhatalmasodó fáradtság rántott le a föld felé magával és mire észbe kaptam, már egy hideg fém tálcán feküdtem, kipárnázott nyak támasszal a fejem alatt és egy puha pléddel letakarva.
A torkom fáj, a fejem lüktetett, mintha hatalmas parti tagjaként, annyit ittam volna, hogy az egész buli kiesett a fejemből. Percek telnek el így, némán csukott szemmel feküdve, mikor beszélgetés üti meg a fülem.
- Ehhez foghatót még életemben nem láttam. A műszerek szerint több mint kétszáz kilót nyomott, mikor idehoztátok, és most is van vagy hetven. - idegen, férfi hang beszél, egyszerre izgatottan és félve. - Mármint... Nem a súlya annyi, hanem a tömege. A... hogy is magyarázzam.
- A legegyszerűbben, doki. - válaszol Rogers hangja és valamiért azonnal kipattannak a szemeim.
Egy enyhén kivilágított, festés nélküli helyiségben vagyok, azon belül is egy üveg szerkezetben, amin mindenféle villogó meg kattogó ketyerék jelzik az élet jeleim. Nehezen, de felkönyökölök és a beszélgető kettősre nézek. Az egyikük Rogers volt, tényleg, de a másikuk egy idősebb, barna hajú férfiról fogalmam sincs, ki lehet.
- Helló! - köszöntem oda nekik félszegen, mire Rogers közelebb lép, maga előtt kísérve az idegent. - Hm, ez tök buli, ugyanis nem emlékszem semmilyen szerv adományozásra.
- Csak nyugi. - nevet fel az idegen, de kissé zavarban van és a nevetése hamar elcsitult. - Mármint, semmi gond, nem vagyok szerv kereskedő. Megnézheti, nincs magán egy vágás sem. - mutat rám a szabad kezével.
Azonnal alaposabban is megtapogatom magam a még mindig nehezen mozgó kezemmel és tényleg nem érzek semmi rendelleneset. Sőt! Konkrétan nem érzem, hogy bármi bajom lenne. Pedig elég erős ütéseket kaptam a lánytól. Bár azért, szívem szerint levettem volna magamról ezt a köntöst is és tünetesebben átvizsgáltam volna magam most mégis be kell érjem ennyivel - Várjunk! - kapok észhez és riadtan takarom be magam a pléddel. - Ki öltöztetett át?
- Csak nyugi, kislány! - szólal meg a hátam mögött Natasha már kissé jobb hangulatban, mint amire emlékszem. - A doki volt, tőle pedig nem kell félned. - mutat az előttem lévő barna hajú férfia, immáron kiderült, doktorra, aki fülig elvörösödött és értetlenül néz vissza Natasha felé, aki mindezen halkan nevetett. - Nyugi én voltam! Bocs, hogy még van humor érzékem!
- Oh! - nyögök fel megkönnyebbülve és már én is jobban érzem magam. - Doktor.... - gondolkozok el megint és az agyam összeteszi a képeket. Natasha meg Rogers meg egy doktor... - Mármint... Bruce Banner? - pislogok sűrűn rá. - Uram isten!
- Elhiheti, neki ehhez nem sok köze van! - toppan be a legváratlanabb időben és a legváratlanabb helyről, pontosan a tetőről, egy piros fém szerkezet, ala' Vasember, nekem pedig teljesen ráfagy az arcomra a döbbenet. Mi a fene történt velem? - Igaz Bruce? - Lazán, szabályozva az erőteret a kezeiben ereszkedik le, közvetlen mellém a lehető leglazábban.
- Hogy pontosítsak, nem, mert ugye Newton kimondja, hogy minden erőre ugyanolyan...
- Oké, oké, hagyjuk inkább! - vág a szavába, majd egy gombnyomásra félig lecsatolja magáról a páncélt és már egy kék pólóban és hozzá illő fekete farmerben lép elő Tony Stark. - Ezt tudom én is, hatás ellenhatás törvénye, gravitáció, satöbbi. - magyaráz tovább a doktornak, majd kedvesen mosolyogva felém fordul. - De ez a lány kenterbe veri az összes törvényt!
- Ennek a lánynak van neve is! - csattan fel dacosan Rogers és nem csak ő, de én is meglepődök a viselkedésén. - Irys! - teszi hozzá sokkal szerényebben.
- Elnézést! - emeli fel tiltakozva kezeit Stark, majd már megint azzal a vigyorral lép közelebb hozzám - Szívesen kezet fognék kegyeddel, de... - néz rá félig kinyújtott kezeire - azt hiszem, nem sok örömöm telne benne.
- Valaki elmagyarázná, mégis mi a fészkes fene folyik itt? A Shield eladott a Bosszúállóknak vagy mi?- kapcsolódok bele a rólam szóló beszélgetésbe. - Könyörgöm!
- Öhm, Irys, már ha nem baj, hogy tegezlek! - lép el mellőlem Stark, majd nemes egyszerűséggel kiveszi a doktor kezéből a tábla gépet és néhány számsor bepötyögése után a zár felettem kattan és mint egy virág kinyílik a fogva tartó búra. - hogy egyszerűen fogalmazzak, idő utaztál.
- Ezt eddig is tudtam. Még valami?
- Nem, ez nem olyan! - rázza a fejét, miközben visszateszi a ledöbbent doktor kezébe a tábla gépet és kezet nyújt felém. - Te dimenzionálisan utaztál időt, hogy pontosítsak, megnyitottál egy dimenzió kaput, majd könnyedén ki-bementél rajta, átmenve az űrön. És, mivel az űrben nincs gravitáció, a tested alkalmazkodott az űrbeli viszonyokhoz, ami pedig tele van nehezebbnél nehezebb csillagporral és meteor darabokkal. Amikor pedig visszatértél...
- Magammal hoztam az ott felszedett súlyt. - válaszoltam meg a kérdését, mire hangosan összecsapta a tenyerét.
- Pontosan! - vigyorgott rám és mindenkire, mintha ez lenne az éve legnagyobb szenzációja. - Most mi van? Ti miért nem örültök velem?
- Mondjuk, mert napokig eszméletlen volt? - válaszol Rogers kissé dühösen.
- És mert nem tudtuk, pontosan mi is történt? - teszi hozzá Natasha. - Lehet nagyobb a baj, az is lehet mindjárt atomjaira hullik. Vagy megint felrobban vagy mi a fene.
- Na, jó! - nyelek nagyot és elutasítva Stark azonnali segítségét, állok lábra és lépek az egyik pulthoz, innivaló után keresgélve. - Jól vagyok, azt hiszem. - fogok rá a pohárra, de az a szorításom alatt hangos csattanással eltörik. Kétségbe esetten nézek rá a kezemre és pislogok vissza nehéz könnyeket. Hála az égnek, hogy háttal voltam nekik. - Mármint jól leszek.
- Pihennie kéne, miss Roth! - csendül fel a balomon egy ismerős hang és a számba harapva fordulok el a hang irányába. Egy hasonló köntösben, ami rajtam is van, és szemfedő nélkül, de ott állt az ajtóban Fury, a jobbján támaszként Maria. - Üdv itt a titkos bázison.
- Maga él? - fordulok felé már nem titkolózva, hogy könnyben ázok. - De hiszen láttam... ott voltam... Én... Sajnálom, hogy nem tudtam lépni, de megrémültem és...Haszontalan vagyok. Annyira saj...
- Hagyja abba az ön vádolást! - lép közelebb és látom, hogy legbelül nála is megtört valami. Mintha hirtelen magához idősödött volna. Most inkább néz ki úgy, mint egy korabeli apuka, mint egy kiváló katona és kém. - Nem tehet róla. A tél katonája erősebb volt és jól képzett.
- Tél katonája? - kérdezek vissza, mire a hátam mögül Natasha köhint egyet. A tekintetem elsőnek rá, majd Rogersre téved. - Várjunk! Most már tényleg eltévedtem!
- Ő nem a tél katonája! - rázza finoman a fejét a férfi, majd nagyot sóhajt, mintha még a szavak is ólom súlyúak lennének. - Ő James Barnes! Bucky! A barátom! A baj társam! És a Hidra tette ezzé!
Hangos sípolás töri meg a gondolat menetem az ön sajnálkozásban és azonnal tudom, hogy baj van Furyval.
Fellökve néhány embert rohanok oda én is az ablakhoz és egyszerűen nem tudom szavakkal leírni a látottakat.
Fury élettelenül, kiakadt műszerekkel fekszik a műtő asztalon, miközben vagy hat hét ember sürög forog körülötte, mindenféle anyagokat belé nyomva, szív masszázst alkalmazva, már a defibrillátort is használva.
Maria sír! Nem délibáb, tényleg sír, és ezt nem is rejti véka alá.
Rogers olyan erővel markolja a fém ablak párkányt, hogy az ujjai nyomán meghajlik az agyag és elpattan.
Natasha pedig folyton csak egy valamit hajtogat: Ne tedd ezt! Ne tedd ezt velem Nick!
Aztán az orvosok már fele annyira se rohangálnak, és a gép csak sípol és sípol, miközben az orvosok csak rázzák a fejüket.
- Ott voltam. - szólalok meg halkan reszketegen. - Ott voltam és láttam... láttam mi történt.
Észbe se kaptam, hogy mit is mondtam, már meg is éreztem a kapitány erős vasmarkát a vállaimon ahogy egyenesen a szemközti falhoz tolt, nagyot taszítva a fejemen.
- Ki volt az a fém karú alak? - szegezte felém a kérdést úgy, mintha én tehetnék róla. - Ki bérelte fel?
- Nem tudom. - ráztam a fejem és próbáltam kiszabadulni a fogásából. - Nem tudom!
- Miért bízzak benned? Miért ne higgyem azt, hogy te állsz emögött?
- Azért mert nem én voltam! - kiáltottam az arcába egyenesen, amire kissé összerezzent. - Eressz el!
Téptem újra magam, már erősebben. De ő nem engedett, csak a harmadik rántásra.
Úgy ziháltam, mintha lefutottam volna Usain Boltot, de tudom jól, hogy ez nem csak a feszültség miatt van.
A kezeim remegni kezdenek, és a szívem olyan erővel gyorsul, hogy félő rohamot kapok.
És abban a rohamban senki sem akar ott lenni, még én sem.
Szédülve ugyan, de kirohanok a helyiségből le a lépcsőn, nem számolva az emeleteket, és azzal, hogy ezzel a tettemmel talán még nagyobb gyanúba keverem magam. Csak menekülök, be egy ismeretlen folyosóra, ám néhány lépésnél tovább nem jutok, mert a lábaim heves reszketése térdre kényszerít és a hátamat a földre szorítja.
Az emberek azonnal mellettem teremnek, de hiába mondom nekik, hogy menjenek el tőlem, nem értik egy szavamat sem. Én is csak azért tudom, mert tudom mit mondok, mégsem hallom a hangomat. Elkezdődött!
Egyszer, egyetlen egyszer fordult velem elő ilyen, akkor is pont a szüleim sírjánál, szerencsémre egymagam voltam. Olyan érzés volt, mint most is. Érezni, ahogy lassan szétterjed bennem az erő, egy láthatatlan bomba, ami másodperceken belül felrobban.
Nagyapa úgy hívta, túltöltődés, én inkább nevezem mag hasadásnak!
Ha a fizika szempontot nézzük ez nem más mint maga az idő hálója, ami megszakadni készül, és ha élne Einstein, tapsikolva ugrálna örömében, amiért saját szemével látja meghajlani a tér időt. Azt, ami körbefog és magáévá tesz, mindenki mást pedig szétszaggat körülöttem.
Utolsó erőmmel, megpróbáltam valami sikolyfélét kiadni magamból és azt hiszem sikerült is, mert az emberek eltűntek körülöttem és én ott fekszem, végre egyedül a hideg járó lapon, megfeszült testtel, várva a robbanást.
Ami hatalmas!
Érzem, hogy az egész folyosó, az alapokig bele remeg, akár egy földrengésbe.
A látványról nem is beszélve.
Számomra ilyenkor lelassul minden, és így tisztán látom, ahogy utópisztikus módon, egyenként robbannak fel a székek, az asztalok és a rajtuk lévő poharak sokasága, a falon a sok kép és szobor a vitrinekben, és a vitrinek is. Majd a falakról is a festék darabokban omlik le és azok is millió meg egy darabra robbannak szét, mint ahogy a sok neon cső, furcsa gázt terjesztve maga köré.
A tudósok szerint az idő utazás lehetetlen, mert atomjaira szakadna minden és mindenki, ha átlépné a fény sebesség határát.
És most pont ezt látom magam előtt! Atom robbanás, ugye megmondtam?
Aztán egy utolsó szívó erő, ami egy pontba gyűjti össze az atomokat és egy villanással szétrobban minden, csak a csupasz falak és a porrá zúzott törmelék marad körülöttem, míg én egy burokban fekve nézek szét magam körül. Az úgynevezett esemény horizonton vagyok. Itt nem érhet baj, nem úgy, mint másokat.
Lassacskán gyorsul fel az idő és áll be eredeti sebességére, és ezzel párhuzamban a hangok is eljutnak hozzám.
Sikolyok, kiáltások, féltő szólítások mindenhol, miközben egy riasztó megállás nélkül csak ordít, pirosan villogó fényével elvakítva.
Por és égett műanyag szaga lengi be az emeletet. A lámpáknak csak a csonkja maradt meg, ami egy ideig még szikrázni is elfelejtett. Az addig visszafojtott levegő, most feltört belőlem és heves köhögésbe kezdtem. Fémes íz vegyül el a porral a számban és ahogy oldalra fordítom a fejem, vér csordul ki a számból, melyeket hatalmas vércseppek követnek, ezek már az orromból kiindulva.
Nem érzek fájdalmat, pedig éreznem kéne, hiszen belülről vérzek, ahogy látom eléggé rohamosan.
- A szentségit! - olyan váratlanul tűnik fel mellettem Natasha alakja, hogy sikítok, pontosabban sikítanék, ha tudnék. - Mi a franc történt? - térdel le hozzám és fog át a vállamnál fogva, de mikor felemelne, nehézségekbe ütközik. Nem tud megemelni! - Hogy a..
- Tömeg... - fuldoklom és próbálok én is segíteni rajta, de még saját magamnak is nehéz vagyok. - Tömeg vonzás! - nyögöm ki végül és hullok vissza a csupasz betonra, úgy, hogy az hosszában megreped alattam. Natasa egy ideg csak néz és értetlenül rázza a fejét, majd bekattan neki, mit is mondtam és lázasan felcsillan a szeme.
- Várj meg! - áll fel és rohan el tőlem, nem tudom mennyi időre is. De visszafelé már Rogersel a háta mögött jön, aki teljesen el van fehéredve. - Steve, emeld fel! El kell vinnünk innen!
- De hát te is felbír... - a mondat közepén, ahogy a vállamnál fogva felhúz és felültet, elnémul és hatalmasra nőtt pupillákkal néz rám. - De hiszen... Alig ötven kiló! - néz végig rajtam és látni, ahogy a karjába vesz, nehezen, szinte már küszködve teszi meg a mozdulatot. A halántékán kidudorodik néhány ér, ami vicces látvány lenne ha tudnék nevetni. Nehezen de tart és szorosnak érzem a fogását is mégsem elég biztosnak.
- Hozzátok! - lép a színre Maria, valahonnan aki még mindig a szemeit törölgeti. - Már szóltam Starknak, mindjárt itt lesz...
Mély, elhatalmasodó fáradtság rántott le a föld felé magával és mire észbe kaptam, már egy hideg fém tálcán feküdtem, kipárnázott nyak támasszal a fejem alatt és egy puha pléddel letakarva.
A torkom fáj, a fejem lüktetett, mintha hatalmas parti tagjaként, annyit ittam volna, hogy az egész buli kiesett a fejemből. Percek telnek el így, némán csukott szemmel feküdve, mikor beszélgetés üti meg a fülem.
- Ehhez foghatót még életemben nem láttam. A műszerek szerint több mint kétszáz kilót nyomott, mikor idehoztátok, és most is van vagy hetven. - idegen, férfi hang beszél, egyszerre izgatottan és félve. - Mármint... Nem a súlya annyi, hanem a tömege. A... hogy is magyarázzam.
- A legegyszerűbben, doki. - válaszol Rogers hangja és valamiért azonnal kipattannak a szemeim.
Egy enyhén kivilágított, festés nélküli helyiségben vagyok, azon belül is egy üveg szerkezetben, amin mindenféle villogó meg kattogó ketyerék jelzik az élet jeleim. Nehezen, de felkönyökölök és a beszélgető kettősre nézek. Az egyikük Rogers volt, tényleg, de a másikuk egy idősebb, barna hajú férfiról fogalmam sincs, ki lehet.
- Helló! - köszöntem oda nekik félszegen, mire Rogers közelebb lép, maga előtt kísérve az idegent. - Hm, ez tök buli, ugyanis nem emlékszem semmilyen szerv adományozásra.
- Csak nyugi. - nevet fel az idegen, de kissé zavarban van és a nevetése hamar elcsitult. - Mármint, semmi gond, nem vagyok szerv kereskedő. Megnézheti, nincs magán egy vágás sem. - mutat rám a szabad kezével.
Azonnal alaposabban is megtapogatom magam a még mindig nehezen mozgó kezemmel és tényleg nem érzek semmi rendelleneset. Sőt! Konkrétan nem érzem, hogy bármi bajom lenne. Pedig elég erős ütéseket kaptam a lánytól. Bár azért, szívem szerint levettem volna magamról ezt a köntöst is és tünetesebben átvizsgáltam volna magam most mégis be kell érjem ennyivel - Várjunk! - kapok észhez és riadtan takarom be magam a pléddel. - Ki öltöztetett át?
- Csak nyugi, kislány! - szólal meg a hátam mögött Natasha már kissé jobb hangulatban, mint amire emlékszem. - A doki volt, tőle pedig nem kell félned. - mutat az előttem lévő barna hajú férfia, immáron kiderült, doktorra, aki fülig elvörösödött és értetlenül néz vissza Natasha felé, aki mindezen halkan nevetett. - Nyugi én voltam! Bocs, hogy még van humor érzékem!
- Oh! - nyögök fel megkönnyebbülve és már én is jobban érzem magam. - Doktor.... - gondolkozok el megint és az agyam összeteszi a képeket. Natasha meg Rogers meg egy doktor... - Mármint... Bruce Banner? - pislogok sűrűn rá. - Uram isten!
- Elhiheti, neki ehhez nem sok köze van! - toppan be a legváratlanabb időben és a legváratlanabb helyről, pontosan a tetőről, egy piros fém szerkezet, ala' Vasember, nekem pedig teljesen ráfagy az arcomra a döbbenet. Mi a fene történt velem? - Igaz Bruce? - Lazán, szabályozva az erőteret a kezeiben ereszkedik le, közvetlen mellém a lehető leglazábban.
- Hogy pontosítsak, nem, mert ugye Newton kimondja, hogy minden erőre ugyanolyan...
- Oké, oké, hagyjuk inkább! - vág a szavába, majd egy gombnyomásra félig lecsatolja magáról a páncélt és már egy kék pólóban és hozzá illő fekete farmerben lép elő Tony Stark. - Ezt tudom én is, hatás ellenhatás törvénye, gravitáció, satöbbi. - magyaráz tovább a doktornak, majd kedvesen mosolyogva felém fordul. - De ez a lány kenterbe veri az összes törvényt!
- Ennek a lánynak van neve is! - csattan fel dacosan Rogers és nem csak ő, de én is meglepődök a viselkedésén. - Irys! - teszi hozzá sokkal szerényebben.
- Elnézést! - emeli fel tiltakozva kezeit Stark, majd már megint azzal a vigyorral lép közelebb hozzám - Szívesen kezet fognék kegyeddel, de... - néz rá félig kinyújtott kezeire - azt hiszem, nem sok örömöm telne benne.
- Valaki elmagyarázná, mégis mi a fészkes fene folyik itt? A Shield eladott a Bosszúállóknak vagy mi?- kapcsolódok bele a rólam szóló beszélgetésbe. - Könyörgöm!
- Öhm, Irys, már ha nem baj, hogy tegezlek! - lép el mellőlem Stark, majd nemes egyszerűséggel kiveszi a doktor kezéből a tábla gépet és néhány számsor bepötyögése után a zár felettem kattan és mint egy virág kinyílik a fogva tartó búra. - hogy egyszerűen fogalmazzak, idő utaztál.
- Ezt eddig is tudtam. Még valami?
- Nem, ez nem olyan! - rázza a fejét, miközben visszateszi a ledöbbent doktor kezébe a tábla gépet és kezet nyújt felém. - Te dimenzionálisan utaztál időt, hogy pontosítsak, megnyitottál egy dimenzió kaput, majd könnyedén ki-bementél rajta, átmenve az űrön. És, mivel az űrben nincs gravitáció, a tested alkalmazkodott az űrbeli viszonyokhoz, ami pedig tele van nehezebbnél nehezebb csillagporral és meteor darabokkal. Amikor pedig visszatértél...
- Magammal hoztam az ott felszedett súlyt. - válaszoltam meg a kérdését, mire hangosan összecsapta a tenyerét.
- Pontosan! - vigyorgott rám és mindenkire, mintha ez lenne az éve legnagyobb szenzációja. - Most mi van? Ti miért nem örültök velem?
- Mondjuk, mert napokig eszméletlen volt? - válaszol Rogers kissé dühösen.
- És mert nem tudtuk, pontosan mi is történt? - teszi hozzá Natasha. - Lehet nagyobb a baj, az is lehet mindjárt atomjaira hullik. Vagy megint felrobban vagy mi a fene.
- Na, jó! - nyelek nagyot és elutasítva Stark azonnali segítségét, állok lábra és lépek az egyik pulthoz, innivaló után keresgélve. - Jól vagyok, azt hiszem. - fogok rá a pohárra, de az a szorításom alatt hangos csattanással eltörik. Kétségbe esetten nézek rá a kezemre és pislogok vissza nehéz könnyeket. Hála az égnek, hogy háttal voltam nekik. - Mármint jól leszek.
- Pihennie kéne, miss Roth! - csendül fel a balomon egy ismerős hang és a számba harapva fordulok el a hang irányába. Egy hasonló köntösben, ami rajtam is van, és szemfedő nélkül, de ott állt az ajtóban Fury, a jobbján támaszként Maria. - Üdv itt a titkos bázison.
- Maga él? - fordulok felé már nem titkolózva, hogy könnyben ázok. - De hiszen láttam... ott voltam... Én... Sajnálom, hogy nem tudtam lépni, de megrémültem és...Haszontalan vagyok. Annyira saj...
- Hagyja abba az ön vádolást! - lép közelebb és látom, hogy legbelül nála is megtört valami. Mintha hirtelen magához idősödött volna. Most inkább néz ki úgy, mint egy korabeli apuka, mint egy kiváló katona és kém. - Nem tehet róla. A tél katonája erősebb volt és jól képzett.
- Tél katonája? - kérdezek vissza, mire a hátam mögül Natasha köhint egyet. A tekintetem elsőnek rá, majd Rogersre téved. - Várjunk! Most már tényleg eltévedtem!
- Ő nem a tél katonája! - rázza finoman a fejét a férfi, majd nagyot sóhajt, mintha még a szavak is ólom súlyúak lennének. - Ő James Barnes! Bucky! A barátom! A baj társam! És a Hidra tette ezzé!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése