Harmadik fejezet

Sziasztok manók!

Nos, az egyik blogomban már megemlítettem a részek késésének okát, ami pusztán annyi, hogy valaki ( szívem szerint inkább nevezem Valaminek) fejbe rúgta /elütötte /bántalmazta az én egyetlen sziámi drágaságomat, és most őt kell istápolnom, mikor épp nem dolgozom, szóval lelkileg se voltam/vagyok épp toppon, de ez nem jelenti, hogy elfeledkeztem rólatok!

Ím, készen a harmadik fejezet, ami kezdi peccegetni, hogy na, végülis, mi folyik itt a háttérben.

Jó szórakozást a részhez és puszillak titeket :)

Amber,

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Első napom, hivatalosan is, és mi mással kezdődhetne, mint egy kis erőnléti felméréssel.
Kezdésnek néhány bemelegítő fekvőtámasz. csak úgy lazán ötven darab és ugyanennyi felülés, valamint négyütemű, ameddig bíróm. Aztán rákapcsolnak az EKG -ra és fél óra futás a padon, feszített tempóban. Csodálkozok magamon, hogy ezek után még lábra tudtam állni. De muszáj volt, mert a legvégén olyan kesztyűt kapok, amikbe mérők vannak beszerelve és megmérik minden ütésem erejét, amit az előttem lévő zsákra küldök, pontosabban küldenem kéne. Hill, vagyis már csak Maria, azt mondta, hogy mindenképp szükségesek ezek a tesztek, mivel nem átlagos a mozgásom és Fury rettentő kíváncsi a határaimra. És éppenséggel én is szeretném tudni, hogy is működök és meddig mehetek el.
- Csak ennyi? - Néz fel rám Maria felvont szemöldökkel. Kissé lihegve torpanok meg egy ütésben és neki támaszkodva a zsáknak, halkan pihegek. Még hogy ez nem katonai kiképzés!
- Mi az hogy csak ennyi? - szalad ki egy szuszra a számon a kérdés. Maria nem válaszol, csak összeráncolja a homlokát. - Nah, jól van, ha ezt akarod! -  haraptam bele a szám szélébe és fokozatosan lenyugtattam magam.
Lecsukott szemmel koncentráltam az ütésre, miközben a szívem ritmusa dübörgött dob szólóként a fülemben. Képzeletben látnom kellett a jelenetet ahogy bele ütök a zsákba és csak erre összpontosíthattam, mert ha elcseszek valamit, az nem kisebb fájdalommal, és sebesüléssel is járhat. Csak az utolsó pillanatban nyíltak fel szemeim és olyan erővel értem a zsákhoz, hogy az nagy ívben horpadt öklöm alatt. Felbuzdulva készültem a következőre.
A második ütés még nagyobb volt, hallottam, ahogy sípolni kezd Hill kezében a műszer, ő pedig csillogó szemekkel lép közelebb hozzám. És a harmadiknál sikerült úgy a kezemre összpontosítanom, hogy megepedt a kesztyű szövete.
Ám a negyedik, az utolsó ütés volt a legdurvább, amikor is pont abban az időben ugrottam, amikor hozzáért a kezem a zsákhoz, így az ugrást követve durva homokot éreztem a kezem alatt, csupasz kézfejem pedig a zsák másik oldalán volt, mint ahogy én is, a homokot dühösen szorítva, míg a kesztyű a zsák belsejében landolt.
Átszúrtam a zsákot az ütésemmel.
Fejemet a plafonra szegezve nyertem vissza a szívem felett az uralmat és tömtem mélyre az emléket, mi  ezt előidézte. Lassan elért a tudatomig az is, hogy a gép kiakadt és hosszasan sípol. És az is, ahogy a jó kedélyű kettős, akik nem sokkal azelőtt érhettek be a terembe mikor megtörtént az ugrás, ámulva állnak néhány méterre tőlem és nem tudnak mit szólni. Nagyot nyelve húztam ki a másik kesztyűből a kezem és meghátrálva söpörtem le a homokot.
- Elnézést! - pislogtam sűrűn és próbáltam nem túlreagálni a dolgot.
- Pedig az volt a kedvenc zsákom! - lép felém Romanoff és látni ugyan még rajta a meglepettséget, de természetesnek véve az előbbit szól hozzám. - Most már nem csak Steve miatt kell sűrűben cserélni a zsákokat. - Néz a háta mögé az említettre, aki szintén össze rendezte addigra kusza gondolatait. - Már kérdezni is akartam, hogy mégis mit művelsz! Mármint, hogy miként működik ez a... dolog? - mutogat a kezével a zsák felé és rám felváltva.
- Tudod, ez nem olyan, amit el tudok magyarázni. - igazítom meg magamon a ruhát és egyenként veszem le magamról a tappancsokat. - De azért megpróbálom.
Emberi mértékben lépve, álltam eléjük és néztem határozottan a nő szemébe. - Dobj felém valamit.
- Bármit? - csillan fel a szeme az izgalomtól, miközben Rogers azonnal ránéz és tekintetével nyugalomra inti. - Jól van! Nem gondoltam komolyan! - néz vissza rá Romanoff kissé gonoszul mosolyogva, de látom, ahogy lassan az oldalához nyúl.
A következő pillanatban csak hallom, ahogy egy kés kissé csengve áll bele a falba, pontosan abba az irányba, ahol én is lehettem volna. De én akkor már mögötte álltam rég. Hirtelen fordulnak hozzám mindketten, Rogers elfehéredve, míg Romanoff izgalomtól kipirosodott arccal.
- Még egyszer! - kéri nevetve a nő, de a kapitány szinte lefogja.
- Natasha! - szól rá morgósan.
- De hát ő mondta! -  mutat rám, nekem pedig nevetnem kell kettejüktől.
- Ez volt a gyakorlat, most jön az elmélet! - a mondat végén az eddig némán szemlélődő Maria elé villanok. - Kérhetnék esetleg egy gyors kötözőt? - nyújtom felé a kezem. Szegény, egy ideig csak pislog, majd zavartan az oldalához nyúl és kivesz az övéből egy kötözőt. - Nos, amint látjátok, ennek a kötözőnek egyik oldala sima, de a másik recés. - lépek vissza Natasha elé - Most gondoljatok erre úgy, mint az időre! Milyen vonalban halad az idő?
- Egyenes - válaszol a nő.
- És Einstein mit állított, mit lehet tenni ezzel?
- Meghajlítani? - kérdezi Rogers, miközben ő is már csillogó tekintettel nézi a kezemben lévő kis kötözőt, mintha az valami csodálatos dolog lenne.
- Pontosan! - bólintok, majd nemes egyszerűséggel összedugom a két végét a kötözőnek. - a recék a milliszekundumok. Ezeket tudom valahogy mozgatni magam körül. És amint látjátok - húzom össze gyorsan a kötözőt - Ez is véges, egy idő után már nem lehet feszíteni, mert elszakad! Nálam is valami ilyen megy végbe, mikor ugrok. Ide oda tolom a recéket de egy idő után elfogynak.
- Szóval idő utazás? - kérdezi Natasha hitetlenül - De hiszen ez lehetetlen!
- Kis mértékben lehetséges, itt vagyok az élő példa. - bökök a mellkasomra. - A legnagyobb idő, amit sikerült ugranom, az tíz másodperc volt. - miközben magyarázok leszedem magamról a kesztyű maradékát és a földre dobom. - Láttam magam, ahogy ott állok az út egyik végén, mielőtt még oda kerültem volna, ahol voltam.
Mindhárom ügynök kissé zavarodottan néznek rám, nem igazán értik.
- És nekem is pont ilyen fejem volt legelsőnek. Főleg, mikor rájöttem, hogy tíz másodpercben olyan sok dolog történt, amit el se tudtam hinni.
- Remélem, nem a csata emlékeit idézi fel magában. - lép a színre Fury, megtörve ezt a baráti hangulatot. Rogers elsőnek őrá néz, majd hatalmas szemekkel felém fordul és kérdeznie sem kell, tudom mi jár a fejében. - Mert ha igen, akkor az ellen nem tudunk már tenni semmit. Az idő ugyanis ön számára csak előre forog.
- Köszönöm a felvilágosítást, uram, de ezt tudtam én is. - a hangom kissé dacos, és ez nem éppen tetszik az ügynöknek. - És már elfogadtam a múltat.
- Ez jó! - lép közelebb Maria - Ugyanis most jelentették, hogy megtámadtak egy S.H.I.E.L.D. szállító hajót a közelben, túszokat ejtve. - mutatja felénk a gépet és mindannyian a felugró hír ablakokat nézzük...
Az időjárás hideg, bár én sem vagyok épp rétegesen öltözve, de jobb szeretem a trikó, nadrág kombit, mert így is örülhetek, hogy nem jártam úgy, mint harmadikban, mikor még a ruha sem maradt rajtam.
Anya és apa halála után nagyapám nevelt és tanított meg arra, hogyan is kezeljem ezt a képességet.
Nagyon sok koncentrálást és unott ismétléseket igényelt, de megérte.
Most pedig itt állok, egy furcsa repülő szerkezetben, valami quinjetben és az eligazítást hallgatom.
A hajón sokan vannak, és van köztük egy S.H.I.E.L.D. ügynök is, valamint iszonyat árat kérnek váltságdíj ellenében. És csakis azért, mert S.H.I.E.L.D. hajóról van szó!
- Maga! - mutat rám az eligazítást vezető kapitány, már teljes harci öltözetben, pajzsát a kezében szorongatva. - Itt marad a repülőn, érti?
- Szóval csak nézelődő vagyok? Oké! - valahogy, ebben a szerelésben a kapitány olyan tiszteletet parancsoló, még én sem merek szembeszállni vele.
- Natasa, Rumlow. Ti ketten vezetitek az akciót. Én előre megyek felderíteni.
- Értettem! - válaszolták egyszerre, majd a kapitány sebesen felvette a sisakját és a hátára csapta a pajzsot. - Mehetünk? - Kérdezte a válla fölött, majd meg se várva a választ előre szaladt és kiugrott a járműből.
- Volt nála ernyő? - kérdezte egy tiszt kétségbe esetten, mire Rumlow halkan felnevetett.
- Nem, nem volt! - csatolta be magán az említett szerkezetet és ő is utána ugrott, majd sorban a többiek is, míg végül én maradtam csak a repülőn és az ajtó szélébe kapaszkodva néztem, ahogy az emberek kinyitják az ernyőiket és közelednek a hajó felé. Magasan voltunk, olyan száz méteren, de ahogy kiugrottak az ügynökök, úgy csökkent a mi magasságunk is, lassan de biztosan.
- Helló! - nyomtam meg a kezemre helyezett karkötő gombját és beszéltem bele - Csak, szólok előre, hogy ha bárki is kiejti a száján a Vészhelyzet szót, megyek én is! - mikor végeztem, nagyot sóhajtva ültem vissza a székbe és a monitorokat figyeltem. Ez a kis műszer, méri az emberek élet jeleit, így mind a tizenhárom ember szívverése ott villogott a monitorokon.
Én voltam a legidegesebb, de csak egy pillanatig, utána a kapitány ritmusa hirtelen felgyorsult és tudom, hogy odalenn akció van.
Idegesen tördeltem a kezeimet és legbelül imádkoztam, hogy minden rendben történjen, miközben hallgattam a beszélgetés foszlányokat. Natasha nem igen zavartatta magát, nyíltan el kezdte faggatni Rogerst, mégis mi újság azokkal a lányokkal, akiket ajánlott neki. Magamban nevettem és próbáltam elképzelni milyen fejet vághat most a kapitány, miközben azzal mentegetőzik, hogy nincs rájuk ideje.
Aztán valami történt, mert mindkettőjük szívverése rohamosan nőni kezdett és az események felgyorsultak.
Messziről alattunk lövések hangjai hallatszottak és apró pukkanások jelezték, hogy kisebb C4 -eket is bevetettek, gondolom az ajtók kinyitására.A gép pedig alattomosan lentebb ereszkedett és már csak olyan ötven méterre a víz fölött, érdekes módon, hang nélkül lebegtünk. És persze gondolom ha kihajolnék nem látnám a gépet se mert álcázva van. Bár ezt inkább kihagynám.
Minden tökéletesen alakult, időközben megjelentek az alattunk elrejtőző csónakok is, akik a túszokat viszik majd el biztonságos helyre, de a szív hangja Natashának valamiért sokkal szakaszosabb, mint kellene. Kezd fáradni. Aztán Rogersnél is történt valami és meghallom, ahogy Natasha után szól a beszélőben, de az nem válaszol.
Villámként pattanok fel és nézek magam alá. Nagyon magasan vagyunk még mindig, tizenöt méter is lehet, bár ebben a sötétben nem igazán tudom felmérni a terepet.
Aztán Natasha végre beleszól a készülékbe és kissé megnyugszom.
- Vigyázz! - kiálltja el magát Rogers, majd hatalmas robbanás hangja hallatszik felém. Az adás megszakadt és a szív hangjuk is idegesítően gyorssá vált az utolsó pillanatban, mielőtt megszakadt volna a vétel. Baj van!
Alig gondolkodtam, csak tettem, amit jónak láttam és a következő pillanatban azt hallom, ahogy a fülembe kiálltja a nevem a repülő vezetője, de már késő. Sebesen a víz felé tartottam és vártam a becsapódást.
A testem nyíl egyenesen zuhant bele a vízbe és bár a lábaim elnyelték az ütés erejét, még így is zsibbasztó volt a fájdalom. A bőröm éget, mintha ezer meg egy tűt szúrnának a testembe, arról nem is beszélve, hogy a hirtelen mélyüléstől a fejemben a nyomás megsokszorozódott és majd szétdurrantva a koponyám. De nem ájultam el, és ez jó!
A víz alatt egy ablakkal találtam szembe magam és kissé elképedtem, mikor rájöttem, mennyire közel ugrottam a hajó oldalához. De, ami a legdurvább, hogy az ablak mögött a korom füstös Natasha nézett vissza rám, elkerekedett szemekkel.
Csak lehunytam a szemem és kifújtam a benntartott levegőt.
Az ugrás sikerült, én pedig fél másodperccel később már a lány mellé csobbantam hangosan vagy fél hektoliter víz kíséretében, levegő után kapva. elsodorva a lányt is.
- Azt a rohadt! - jött oda hozzám és segített felállni. - Jól vagy?
- És te? - néztem végig rajta, majd azonnal a titkos zsebeire pillantottam. - Megszerezted?
- Meg, de Steve meglátott!
- Majd megbékél. - rántottam a vállam, miközben kicsavartam a hajamból a vizet. - Hol van?
- Utána eredt a franciának. - az utolsó szónál fémes kondulás törte meg a ropogó tűz csendes hangját és mindketten azonnal futásnak eredtünk. Mikor a fedélzetre értünk, megláttuk, ahogy a kapitány a francia zsoldossal viaskodik. Épp az utolsó pillanatban hajoltam el, mert a pajzsa a fejemtől alig hat centire pattant vissza a kezébe. A szele így is megcsapott és hosszasan csengett a fülem a hangjától.
Rogers nagyon ügyes, ruganyosan mozog, az itt töltött idő jót tett neki, és nem telik bele néhány percbe, mire akkora ütést mér az ellenfelére, hogy az összeroskad és már nem tud felállni.
Szívem szerint tapsolni akartam volna, de időközben rájöttem, ez nem épen helyénvaló mozzanat. Így csak Natasha mellett lépdelve mellé siettünk.
- Maga mit keres itt? - néz rám szúrós szemekkel, kissé kifulladva. - Nem meg mondtam, hogy...
- Tudom, de szükségét éreztem, hogy segítsek! És megijedtem. - vágtam a szavába.
- Veszélybe sodorhatta volna az akció vég kimenetelét!
- De nem tettem! Ráadásul senki sem látott meg. - vágtam vissza dacosan. - És most hagyjuk ezt az óvodás stílust és zárjuk el ezeket. - mutatok a már ébredező bűnözőkre, akiknek már szorult is a csuklójuk körül a bilincs.
Rogers dühösen méregetett, de nem szólt, csak felnyalábolta a franciát a földről és megkötözte, ahogy a többieket.
A központba érve a kapitány hangulata kicsit sem ment alább én, pedig jobbnak láttam, ha Natasha kezei között hagyom.
Fáztam, és merő adta víz volt mindenem, de túl fáradt voltam, hogy hazamenjek, ezért kértem, hogy szállásoljanak el az egyik pihenő szobában.
Frissen megfürödve, egy igazi egyenruhában, törölköző száraz hajjal léptem ki a folyosókra és döntöttem úgy, hogy alaposabban is átvizsgálom ezt az épületet.
Több helyen is rejtett ajtókat véltem felfedezni és ezeknek az oldalán csak retina szkennerrel lehetett bejutni. Az egyenruha miatt ugyan jobban el tudtam vegyülni az emberek között, de még így is feltűntem néhány embernek, akik kíváncsian követték végig, merre megyek.
- Irys! - csendül fel mögöttem Romanoff hangja, majd már mellettem is terem. - tudunk beszélni?
- Persze! - bólintottam, ő pedig elindult az egyik folyosón, és egy tárgyaló terembe toppanva megvárt, míg én is beérek és becsukom magam mögött az ajtót. - Mond!
- Honnan tudtál róla? - lép felém kettőt, határozott test tartása fenyegető, szinte hozzáprésel az ajtóhoz.
- Miről? - kérdezek vissza, de látom a nő szemeiben, hogy közel van a türelmének felső határához. - Oké! - emelem fel megadóan a kezeimet és elhúzódok előle. - Programozó vagyok, évekig csak ezt tanultam, azt hogy melyik parancs sorral mit lehet kezdeni, szóval nem volt nagy ügy, mikor az eligazítás közben megnéztem pontosabban az adatokat is. - ahogy magyaráztam, Natasha le sem vette rólam a tekintetét, pusztán egyik lábáról a másikra helyezte a test súlyát. - Megláttam egy elzárt mappát, amit csak cirill betűk alkottak, és rögtön tudtam, hogy ez neked szól. Nem sokat tudok oroszul, de annyit kivettem belőle, hogy a S.H.I.E.L.D. adatai és mivel egyedül te tudsz oroszul, neked kell megmentened őket, mielőtt bárki hozzá férhetne.
- Beszéltél erről valakinek? Akárkinek is? - lép közelebb hozzám, de már aggodalmasabb arccal.
- Kinek mondhatnék itt bármit is? - válaszolok kérdéssel, ő pedig hosszasan figyeli a vonásaim. - Most azt nézed, hazudok e? Ez profi! - bólogatok elismerően.
- Figyu, kislány! Ne ásd bele magad ebbe, mert rossz vége lesz, oké? - a hangja fenyegető és libabőrös lesz a kezem, ahogy hozzám intézi a szavakat. - Nem tudod, mibe nyúlhatsz bele!
Farkas szemet néztünk egy darabig, majd mikor látta rajtam, hogy nem török meg, ellépett előlem és magamra hagyott.
Ha eddig bármiféle kétségem is volt afelől, hogy ez a nő vérprofi, most az is elszállt!
Nyugtalan álmok sora ritkította meg a pihenésem, és négy óra alvásnak mondott valami után nem bírtam tovább feküdni.
A már megszáradt ruháim az ágy szélén hevertek, de valamiért jobbnak láttam ha az egyenruhát veszem fel.
Reggel van, alig látni néhány dolgozót csak, de a nagy tér ellenére is rögtön kiszúrom Rogers és Fury alakját, ahogy kilépve a liftből igencsak vérmes hangulatban váltanak egymással néhány szót.
A szívem azonnal hevesebben kezd el verni, amikor közelebb lépek és megvárom az egyik sarokban elbújva, hogy ezek ketten abbahagyják a civódást.
Percekkel később úgy suhan el mellettem Rogers, mint egy szélvihar, merev testtartása és ökölbe szorított kezei igen sokat elárulnak.
- Kapitány! - szólok utána, de ő csak halad tovább, meg sem állva. - Hé! Rogers! Várjon már!
- Hagyjon békén! - szól át a válla fölött hanyagul és egyenesen a liftbe siet dühös léptekkel.
- Azt várhatja! - vágok vissza azonnal, majd a következő pillanatban, már ott állok mellette a liftben és nézem, ahogy ránk csukódnak az ajtók. Rogers összeráncolt homlokkal néz le rám, míg én állom tekintetét. - Beszélnem kel magával!
- Lehet, nem voltam elég nyilvánvaló tegnap éjszaka? - kérdezi vádlón és érzem, hogy ez a feszültség, ami belőle jön, átragad lassan rám is.
- De, de ezt akkor is meg kell beszélnünk! - teszem csípőre a kezem. - De nem itt! - nézek körbe a lift négy sarkába és mutatom meg neki szemmel a kamerákat, amik egyenesen ránk fókuszálnak. - találkozzunk a múzeumban, egy óra múlva, rendben? - sóhajtok nagyot a mondat végén, de ő még mindig tiszta ideg. - Kérem! - nézek rá a lehető legszebb nézésemmel és látom, ahogy lassan elhalványul a tűz a szemében.
- Egy óra múlva. - bólint, és a lift ajtaja kinyílik, ő pedig ellép mellőlem.
Bármennyire is kettős játszma ez, azt érzem, hogy még mindig jobban megbízhatok benne, mint Romanoffban. És erről neki is tudnia kell!