Első fejezet

Kétezer tizennégyet írunk, a változásokkal és meglepetésekkel teli évet.

Alig egy éve, hogy tudomásunk van arról, ki is Thor és hogy nem vagyunk egyedül ebben a kis univerzumban, és szinte még csak most volt, hogy Tony Stark beismerte a nyilvánosság előtt, ő Vasember. Épp csak fél éve történt, hogy megalakult a Bosszúállók csapata, és néhány éve, szám szerint hat, hogy nem csak tudom magamról, más vagyok, mint a többiek hanem megfelelően tudom kezelni is.

Mégis azt mondom, az idei évem volt a legfontosabb számomra.

Ugyanis ekkor csatlakoztam a S.H.I.E.L.D.- hez hivatalosan is, már ha ezt lehet annak nevezni.

De kezdem az elején!

***

Magas torony házak között araszol a taxi, én pedig idegesen forgatom ujjaim között a nagyapám utolsó ajándékát, a nyakláncomon függő lóhere medált. Azt mondta mindig, hogy ez a szerencsém kulcsa, és ehhez tartozott is a kettőnk jelszava: Próba szerencse. Általában, ha ezt a mondatot kimondom valami nagy esemény előtt, az sikeresen végződik, mint ahogy most is mondogatom magamban, kívánva a legjobbakat. Bár, mások ezt csak felfogásnak hinnék, én érzem, itt többről van szó.

Ideges vagyok, mert nem csak, el fogok késni a dugó miatt, hanem mert ez a hely, az én mérföld kövem. Már négy éve, hogy a nagyapám által alakított magán nyomozó irodámnál dolgozok, mint "kutató", ami a hekkelést és a nyomozgatást takarja, mégsem érem és nem is érhetem be ennyivel, főleg most, hogy egyedül maradtam.

Ajánló levelet küldtem mindhárom helyre ugyan, de legbelül imádkoztam, hogy a S.H.I.E.L.D. legyen az, aki tud fogadni állás interjúra. És szerencsém volt!

A taxi lassan lefékez egy hatalmas lépcsősorral megáldott épület előtt és míg ki nem lépek a járdára, el se hiszem, mekkora monstrum ez. Szóval ez lenne a híres Triskelion, a főhadiszállás. Ha találgatnom kéne, úgy negyven emelet magas, és bár hatvan százaléka üvegből van, biztos hogy a legkorszerűbb törés és golyóálló üvegek vannak a vas keretbe foglalva.

Tökéletesen illik a cég imidzséhez: Mindenki tud mindent, de mégsem tud senki semmit.

Idegesen igazítom meg magamon a ruhát, bár minden lépésnél egyre szorosabb a kosztüm felsőm és a magassarkúm is nyomja a lábujjam. Áldom az eget, hogy mégiscsak az ötcentis verziónál maradtam.

Az emberek, mint az várható volt, azonnal megtaláltak maguknak és le sem vették rólam a szemüket, ahogy tipegtem az előcsarnokban, hosszasan megnézve magamnak azt a madár alakú szobrot a csarnok közepén.
a jelkép, ami a második világháború óta kíséri az ügynököket. A szabadság madara  

- Elnézést... - szólítom meg a recepciós lányt, aki még arra sem méltat, hogy fel nézzen rám.

- A neve? - kérdi, miközben erősen kezd el gépelni egy hosszú szöveget.

- Irys Roth - válaszolom már én is határozottabban, mire a lány kattogtatni kezd az egérrel és unottan felém néz.

- A tizenegy órás interjúra jött?

- Aham - bólintóm és idegesen roppantom meg a mutató ujjam porcát.

- Harmincadikon már várják - bök manikűrözött ujjával a lift felé és ott folytatja, ahol abba hagyta.

A szívem hevesebben kezd el verni, ahogy rádöbbenek, ez a lift is tiszta üveg.

Nem elég, hogy félek a bezárt helyektől és kissé félek a magasban, de ezzel még azt is látom, milyen magasra visz fel! Szuper!

A lépteim hangosak, ahogy bizonytalanul tipegek a szerkezet felé és halk " Jó napot" köszönés után összeszorított fogakkal tűröm, a félelem hullámait. Számolom az összes emeletet, figyelem a légzésem, de a tizenkettedik után valami elpattan bennem és csengeni kezd a fülem.

Végszóra nyílik ki az ajtó én pedig hatalmas sóhaj közepette lépek ki a biztos talajra, bár a lábaim remegése nem sok jóra utal. A szám száraz, a homlokom kissé izzadt és a kezeim ökölben. Csak állok ott a semmi közepén és próbálok nem elájulni, miközben még mindig kényszert érzek, hogy számoljam az emeleteket.

- Elnézést, hölgyem! - szólít meg egy szelíd, férfi hang - Minden rendben? Nagyon sápadt.

- Igen, persze, csak... - alig tudok beszélni, úgy kiszáradt a szám - Nem bírom a lifteket.

- Segíthetek valamiben? Merre tart? - fog rá finoman a vállamra oldalról és az érintése valamelyest magamhoz térít a kábulatban. Mégsem tudok felnézni a segítőmre, olyannyira szédülök.

Negyven, negyvenegy, negyvenkettő... miért számolok még mindig?

- Állás interjúra jöttem, de pontosan hova, azt én sem tudom. - vallom be őszintén és mély levegővétellel próbálom kompenzálni a szédülésem.

- Azt hiszem engem keres. - lépked felénk egy csinos, sötét hajú egyenruhás nő, az első, akinek a ruházata valamelyest mutatja, hogy itt járok. - Miss Roth, nemde?

- Igen - Nyelek nagyot és fogadom el a köszöntő kezet. - Elnézést, én csak...

- Nem kell szabadkoznia. - húzza mosolyra száját - Hill ügynök vagyok, én leszek, aki elvégzi az alkalmassági tesztet.

- Én pedig nem is zavarok tovább. - Lép el mellőlem az idegen.

- Köszönöm, Steve! - biccent a fejével Hill, én pedig hirtelen köpni-nyelni nem tudok a döbbenettől!

Hitetlen szemekkel fordulok oldalra és találom szembe magam Steve Rogers kapitánnyal. Hogy is nem gondoltam erre korábban? Hisz, ki más az, aki manapság valakit úgy szólít, hogy "Hölgyem"?

- Ó te jó szagú! - szalad ki a számon és látni, ahogy Rogers arca mosolyra húzódik. - Én... Én sajnálom, nem tudtam... elnézést, uram.

- Ugyan. - nevet fel halkan - Én sem tudom megszokni ezeket a szerkezeteket - mutat a liftre kedvesen, kék szeme ragyog, ahogy felém biccent udvariasan, majd elfordul és távozik.

- Hát igen! - sóhajt fel halkan az ügynök mellettem - Ez az ő varázsa.

Fej rázva fordulok hozzá és már tiltakoznék is, de ő csak somolyogva ellép mellőlem és maga mellé int.

Számtalan gondolat cikázik a fejemben, mint például, hogy most mindketten azt hiszik, elvarázsolt a kapitány, holott csak szégyelltem magam, amiért nem ismertem fel.

És ami a legfontosabb, hogy ez a kis mellékes akció félre terelt az eredeti tervemben, ami pedig pofon egyszerű.

Feltörni az adat bázisukat és megkeresni a nagyapám halotti dossziéját!

Kissé félelmetes a szoba, ahova belépek, mert az asztal és két széken kívül nem volt semmi más bútor, kivéve azt az egész falat eltakaró tükröt, amin keresztül tutira figyelik a beszélgetés folyamatát. ráadásul az asztalon valamiért két kis apró mélyedés is van, ami rosszat sejtet.

De hát, ez van, ha az ember, mint én is, jelentkezik a hír szerzéshez.

- Foglaljon helyet - Mutat az egyik székre Hill én pedig idegesen markolom a kézi táskám és a benne lévő kis telefonom, ami bármelyik pillanatban kapcsolódat a hálózathoz és elindíthatja a kém programot. - Ezt szeretném, ha felvenné - mutat egy műszerre, aminek a végén egy kis csipesz található. Láttam már ilyet és automatikusan teszem fel az egyik ujjamra, mire a műszer halkan csipogni kezd, visszhangozva a szívem ritmusát. - Elsőnek is, felteszek egy kérdést, amire igennek válaszol, majd egy olyat, amivel nemmel, hogy leellenőrizzük a gépet, rendben? - Kérdezi, én pedig bólintok. A gépen keresztül is jól hallható, hogy a pulzus számom megnőtt. -  A maga neve Irys Roth?

- Igen - válaszolom, mire az ügynök helyeslően bólogat.

- Az ön haja szőke? - teszi fel a következő kérdést, de már elkomolyodva.

- Nem - válaszolom - A hajam barna.

- Rendben van. -teszi össze tenyereit és kényelmesen rátámasztja az állát, miközben valami hamiskás fény csillan meg szemében - Nos, Miss Roth, miért szeretne a hír szerzéshez csatlakozni?

Sziasztok!

Ezzel a kis röpke első fejezettel üdvözlök mindenkit, és remélem azért ezzel is elnyerem a tetszéseteket. Ha bármiféle hozzászólás, kritika volna, szívesen fogadom, ez alatt, kommentár formában, vagy chatben.

A részek várhatóan hosszabbak lesznek és heti EGY alkalommal érkeznek majd!

Sok puszi

Amber,